Hirdetés

T2 Trainspotting - Kritika

|

Vissza oda, ahol húsz éve abbahagytuk.

Hirdetés

Danny Boyle 1996-ban bemutatásra került Trainspottingja joggal érdemelte ki magának a kult-státuszt és úgy en bloc a "klasszikus" titulust. Sikerült úgy beszélnie a kábítószer fogyasztásról, hogy nem csúszott át kellemetlen didaktikusságba, nem próbált hegyi beszédet tartani arról, hogy a drog miért rossz: egyszerűen bemutatott öt fiatalt, akik sodródnak az élettel céltalanul és jobb elfoglaltság híján a heroinhoz nyúlnak. Humoros volt, formailag invenciózus, friss és pimasz, tele pillanatokkal, amik húsz év múltán is ott élnek az emberben. Figyelembe véve azt, hogy miként működik a hollywoodi filmipar, egyáltalán nem meglepő, hogy ekkora kult státusznak örvendő filmet végül folytattak - a kérdés csupán az volt, hogy tényleg kellett-e ez nekünk, és hogy megérte-e mindezért összehívni újra a jól ismert bandát.

Hirdetés

E két kérdésre nem lehet egyszerű választ adni, mert könnyedén érvelhetünk amellett, hogy erre aztán semmi szükség nem volt és dehogyis érte meg összetoborozni a színészgárdát ezért a kis semmiségért. És - micsoda meglepetés - nagyon is el tudom képzelni azt, hogy valaki kézzel-lábbal, teljes mellszélességgel kiáll amellett, hogy ez egy igenis tökéletesen létjogosult folytatása egy kultfilmnek.

Érdemes megállni itt, ennél a kis szónál: "kultfilm". A T2: Trainspotting ugyanis a Trainspotting-nak, mint kultfilmnek a folytatása. Ha nem alakult volna ki akkora kultusza annak idején, ez a film így, ilyen formában nem létezne. Ha nem kezdtek volna el rajongani nézők milliói magukért a karakterekért és a film zenéjéért, Boyle nem ilyen formában készítette volna el a sequelt. Mindezt figyelembe véve a T2 Trainspotting tökéletesen tudatában van saját pozíciójának a popkulturális közegben és minden porcikájával, apró képkockájával arra épít, hogy Te, Kedves Néző, láttad az első részt és nem csak hogy láttad, de egyenesen kebledre ölelted azt az alkotást és évekig arról ábrándoztál, mi lehetne a folytatásban, mi történt ezzel a maroknyi karakterrel. Mert kétség nem férhet hozzá, hogy mind Boyle, mind pedig az eredeti film főszereplői (azaz: Ewan McGregor, Ewen Bremner, Johnny Lee Miller, Robert Carlyle, Kelly Macdonald) éltek-haltak azért, hogy kiderítsék, mik történtek az elmúlt húsz évben az általuk játszott karakterekkel és hol tartanak most. Látszik, szívügyük volt újralátogatni ezt a közeget. Mint amikor az ember visszamegy abba az általános iskolába, vagy középiskolába, ahol koptatta annak idején a padokat. Ők is valahogy így lehettek ezzel a folytatással. 

Lazán összefűzött emlékképek, nosztalgikus merengések, gyermekkort felidéző beszélgetések azok, amik áthatják a film szövetét és amelyek a narratíva fő elemeit alkotják. Nincs nagy, klasszikus értelemben vett történet (ahogy az elsőnek se igazán volt), csak történések vannak: Renton (McGregor) 20 év múltán tér vissza Edinburgh-be, hogy megnézze mi a helyzet és akarva-akaratlanul arra törekszik, hogy valahogy lezárja a múltat. Hogy bűntudatból tér vissza, vagy honvágyból, esetleg valami megmagyarázhatatlan belső késztetés vette rá, hogy újra felvegye a kapcsolatot régi barátaival - arra nem tudjuk meg a pontos választ. De visszatér és ez felkavarja az állóvizet. 

Boyle szégyentelen, hol szép és melankolikus, hol eseménytelen nosztalgia-tripet kerekített John Hodge forgatókönyvéből (ami laza adaptációja Irvine Welsh Pornó című regényének), amit azonban képes felmenteni az a tény, hogy a nosztalgiát magát tette meg a film fő témájául. A múlton való rágódás, az egy helyben toporgás, a visszarévedés aktusa az, ami központi elemként jelenik meg (közvetve és közvetlenül), így Boyle folytatását ezért sem lehet pusztán leírni azzal, hogy ismerős elemek felidézéséből hozta létre filmjét. Mert függetlenül attól, hogy ez igaz, okkal tette mindezt. Rentonnal és társaival együtt szeretett volna valamiféle lezárást a múltban történtekre és bár filmje tele van utalásokkal az első részre, egynémely visszacsatolást egészen addig nem enged meg szereplőjének, amíg az nincs kiérdemelve - ez pedig szép és kielégítő gesztus formájában történik meg. 

Az a régi frissesség azonban már csak nyomokban fedezhető fel, az a fiatalos energia néha bicsaklik (sokáig csak úgy lézeng a film céltalanul), a képi világot viszont most is igyekezett Boyle felturbózni. Rendezői megoldásai most sem teljesen ihlettelenek (autóra vetített emlékképek, például), zeneválasztásai fedik a modern kort, a finálé pedig csak úgy lüktet - felfokozott érzelmeket produkált és meglepően akciódús finálét kerekített története végére, aminek helyszínválasztása is perfekt és az operatőri munka is megteszi a hatását. 

Furcsa szerzet hát ez a film. Nyilvánvalóan nem lehet anélkül élvezni maradéktalanul, hogy ne imádtad volna az első részt, viszont ha imádtad is, akkor se garantált, hogy sokáig megmarad az emlékeidben. Leginkább egy terjedelmes utószóként tudnám jellemezni, ami többnyire kielégítő, kellemes és megadja azt a luxust, hogy még több időt eltöltsünk a kedvelt figurákkal. De ennél tovább nem feltétlen merészkedik. Talán nem is akart. Mindenesetre Rentonék lezárták múltjukat. Ideje nekünk is. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

T2 Trainspotting

Kinek Ajánljuk
  • Az első rész elkötelezett rajongóinak!
  • Akik szeretnék látni milyen az, amikor egy folytatást ténylegesen elönt a nosztalgia!
Kinek Nem
  • Akik jó filmnek tartják ugyan a Trainspottingot, de nem feltétlen tartoznak a kultiválók körébe.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.