Táncoló Talpak 2 – Kritika

Az előző részben megismert Topi most már büszke apa, és együtt nevelik Gloriával pelyhes kisfiukat, Eriket, akinek nem megy annyira a tánc, és inkább repülni szeretne (deja vu érzésem támadt), ahogy azt példaképe, az Óriás Sven teszi. Ezalatt azonban a pingvin kolóniát elzárja egy óriási jéghegy a külvilágtól, így Topiékra marad a feladat, hogy megmentsék társaikat az éhhaláltól, miközben két krill, Will és Bill is ott sündörög valahol.

Az első rész egyik legnagyobb erőssége a csodaszép látvány volt, amit itt sikerült még jobban kidolgozniuk Milleréknek. Már az előzőben is lenyűgözően ábrázolta az Antarktisz havas síkságait, az új rész pedig csak rátesz egy (hó)lapáttal – némi 3D-s támogatással persze. Szintén jó ötlet volt már akkor is, hogy az állatvilág alakját, mozgását – már ha nem táncoltak – a lehető legrealisztikusabb valósították meg, valamint nem volt ezúttal se egy igazi negatív karakter. Animációs filmekhez híven a prímet általában a lökött mellékszereplők vitték és ez itt sincs másképp. Az előző részből megismert Ramon (eredetiben Robin Williams, magyarul Józsa Imre) most kiegészül a már említett trióval: Svennel, a repülő pingvinnel (Hank Azaria/Schnell Ádám), valamint a néha meleg poénokat (!!) szolgáltató krill duóval Willel (Brad Pitt/Fekete Ernő) és Billel (Matt Damon/Nagy Ervin). És meg merem kockáztatni, hogy mind John Powell aláfestése, mind a dalválogatás jobban sikerült ezúttal – utóbbiban találunk ciki egynyári slágert éppúgy, mint opera áriát.

Most jön azonban az a bizonyos DE. Miller nem tanult az előző rész hibáiból. Ahhoz hasonlóan ez is túl van nyújtva, sokszor, amikor már azt hinnéd, hogy itt a megoldás és mindjárt vége, Millerék még rátesznek egy lapáttal – pont, mint egy Dan Brown regényben. Az emberi szál behozása például teljesen felesleges volt, de legalább a Greenpeace propagandát nem tolják az arcunkba. A főszereplő pingvinek – azon kívül, hogy cukik – ezúttal is panelekből vannak összerakva, így moziból kijövet nem valószínű, hogy emlékezni fogunk a nevükre. Ez alól talán kivételt képez Sven figurája, de például Noé (Hugo Weaving/Lux Ádám) karakterének a visszahozása ettől még felesleges volt. Ami viszont az első rész legnagyobb hibája, az az animációs filmeknél elengedhetetlen humor, ami inkább fárasztó volt, mint sem vicces. Ez van ezúttal is, a már említett mellékkarakterek ugyan képesek néha mosolyt csalni az arcunkra, de a humorba néha gusztustalanság is vegyül. Én például sose hittem volna, hogy egy térhatású animációs film első öt percében azt kell átélnem, amint egy pelyhes pingvin – szó szerint – az arcomba pisil. A címhez képest pedig azokból a bizonyos Táncoló talpakból mintha ezúttal kevesebbet kapnánk.

Mindent összevetve én mégis jól szórakoztam a filmen. Ez a már említett zenén és mellékkaraktereken kívül annak is köszönhető, hogy az előző epizóddal ellentétben itt nem ül le a hangulat, másodszor pedig előzetes félelmeim alaptalannak bizonyultak, miszerint telepakolják majd trendi dalokkal, ami persze nem jelenti azt, hogy ez ezúttal se történt meg, de nem akkora mértékben, mint legutóbb. Elmondható tehát, hogy Miller kijavított pár hibát, de azok helyébe egy csomó új is került, így a táncos talpú pingvinek kellemes másfél órát okoznak, de mély nyomot nem hagynak bennünk ezúttal sem.   [embed]https://www.youtube.com/watch?v=9EzIHCrDyqk[/embed]

Oldalak: 1 2