Aza (Isabela Merced) nem egyszerű lány, saját definíciója szerint semmiképpen nem sorolható a normális emberek közé - mely hozzáállást pszichológusa élből elutasít. Tény persze, a lány megannyi belső szorongással, valamint kényszerbetegséggel küzd, betegesen fél a kórokozóktól és folyamatosan megkérdőjelezi saját maga önálló, független létét, létezését. Ezek után kijelenteni, hogy Aza bőrében lenni nem lehet egyszerű, egészen lekicsinylőnek tűnhet. 

Általános (disz)komfortzónájából akkor kerül ki, amikor egy régi, gyerekkori barátjának édesapja hirtelen eltűnik. A család a megtalálónak 100 000 dollárnyi jutalmat ígér, ő pedig legjobb barátnőjének, Daisy unszolására nyomozni kezd az ügyben, hiszen a pénz mindkettőjüknek jól jönne. A nyomozás során újra összebarátkozik a férfi gyerekével, ezzel együtt pedig kénytelen megtapasztalni olyan dolgokat, érzéseket, melyek addig ismeretlenek voltak a számára. 

Hannah Marks rendezése komolyan veszi és érzékletesen, ötletesen szemlélteti főszereplőjének mentális állapotát: a film képi világának szerves részét képezik a folyamatosan bevágott közelik különböző baktériumokról, sejtekről, amelyek éppen Aza szervezetét károsítják (illetve, amelyet Aza képzel éppen, hogy végbemegy a testében). Ez alapvetően egy egyszerű vizuális fogás, de beválik - ad a filmnek egy bizonyos nyugtalanságot, amely nagyon jól átadja hősének szüntelen paranoiáját és frusztrációját. Paranoiáját attól, hogy egy, az ujján lévő seb (melyen napi rendszerességgel lecseréli a tapaszt) elfertőződik, félelmét attól, hogy egy esetleges csók (bármennyire is vonzódik a fiúhoz) milyen veszélyekkel járhat. Az, hogy ezeket a frusztrációkat és kényszerképzeteket képes átadni a film úgy, hogy az ember szinte tényleg átérzi, milyen lehet Aza bőrében, tényleg teljesítménynek hat. És csak jobban aláhúzza Marks elkötelezettségét az iránt, hogy megmutassa a tinilétnek ezt a, valamelyest ritkább oldalát is, empátiát és őszinte érdeklődést mutatva. 

Másik fontos aspektusa a filmnek Aza legjobb barátnője, Daisy. Daisy mindenben Aza ellentéte: színes hajával kitűnik a tömegből, nem fél megszólalni, nem fél attól, hogy interakcióban lépjen fiúkkal és próbál Star Wars fanficjeivel is hírnevet szerezni magának (melynek egyébként a cselekmény egy későbbi szakaszában komolyabb funkciója is lesz egy főbb konfliktus szempontjából - ez kifejezetten tetszett, meglepett). Barátságuk, kettősük leginkább attól él, hogy Daisy minduntalan próbálja kiszakítani Azát a saját kis burkából, miközben el is fogadja azt, hogy barátjának kell az a burok ahhoz, hogy létezni tudjon. Komolyan veszi őt és problémáit, de törekszik arra, hogy apróságokkal kihúzza barátnőjét a gödörből (a nyomozás erre nagyon jó alkalmat, illetve eszközöket biztosít). Kettősük nagyon jól működik, mert egymás ellentéteit képezik, egyben megmutatja, hogy a barátságnak több olyan fokozata is van, melyet ha nem is ismerünk fel vagy értékelünk egyből, attól ott van és a döntő pillanatban rengeteget számíthat. Plusz, Daisy karaktere szolgáltatja a film több humorosabb szegmensét, dialógusát, sokat oldva az alapvetően komoly és drámai hangulaton, témán. 

Amin egy leheletnyit megcsúszik a film, az azonban épp az a nyomozós szál, amely történetesen beindítja a cselekményt. Nem igazán tud érdemben mit kezdeni vele a film, egy idő után csak lóg a levegőben, hogy aztán a fináléban újra elővegye, de eddigre már el is felejtettem azt, hogy egyáltalán volt ez a nyomozás. A másik gyengébb pont az a szerelmi szál. Davis (Felix Mallard), mint a jómódú család sarja alapvetően gyengén és felületesen megírt, Mallard alakítása pedig közel sincs annyira intenzív és sokrétű, mint amilyen Mercedé Aza szerepében. Mallard leredukálódik egy kötelező love interestté, melynek a funkciója érthető és világos, de ennél tovább nem tudja kinőni magát. Az viszont kifejezetten tetszett, hogy ennek kifuttatása kevésbé hatott klisésnek. A melodramatikus, romantikus hangvétel szépen lassan átment valamivé, amely teret enged annak, hogy a film legfőbb témája, a barátság és a betegségen való felülkerekedés váljon dominánssá. 

A Teknősök végtelen sora tehát egy, a kényszerbetegséget komolyan vevő és hitelesen, hollywoodi mércével mindenképp realistán kezelő film. Nem kíván szépelegni, ha némi cukormáz bele is fér, az még teljesen fogyasztható adagban történik. A két főszereplő, Isabela Merced és Cree Cicchino élettel teli, érzékeny és érett alakítása mindenképp dobogó szívévé válik a filmnek, a befejezés pedig úgy válik rendkívül meghatóvá, hogy tényleg igyekszik elkerülni a szépelgést.