Amanda és Lily filmünk elején még nincsenek olyan jóban. Amanda elmegy Lily-hez egy kis korrepetálásra, de gyorsan világos lesz a szituáció: egymástól a két lány meglehetősen idegenkedik, bár mintha talán megpróbálnának egymás felé nyitni. Amanda és Lily a későbbiekben megtörni látszanak azt a bizonyos jeget és hamarosan olyan titkokat is megosztanak egymással, amiket csak a legjobb barátnők szoktak kiteregetni a másiknak. Kettőt pislogunk, már az első közös gyilkosságukat tervezik. Ja, hogy ez ilyen film? Igen. Ilyen.

A Telivérek az elsőfilmes rendező, Cory Finley munkája nem csupán az év egyik legígéretesebb direktori debütálása, de az év egyik legélesebben kimunkált filmje. Az alkotás, amint az a szinopszisból is kiderül, két fiatal lányról szól, akik kényszerből kezdenek el egymással barátkozni, majd a kényszerszülte ismerkedésből az lesz, hogy csak meg kéne ölni valakit együtt. A filmtörténet persze nem most találta fel a spanyolviaszt, egész hosszú sora van az olyan történeteknek, amelyek egy gyilkossághoz vezető út anatómiáját vázolják fel - amelyek bemutatják, hogy mégis mi készteti az embert arra, hogy átlépjen egy bizonyos határt és megtegye azt, amire sokan nem képesek: kioltsa egy embertársa életét.

Láttuk már Peter Jackson-tól a Mennyei teremtményeket, láttuk a Heathers-t és még sok más egyéb filmet, amikkel mind kicsit párhuzamba lehet állítani Finley filmjét - épp csak egy kis hangsúly-, valamint tónusbeli különbséget észlelhetünk, no meg magát a tényt, hogy itt azért az egyenes arccal előadott fekete humor azért igen nagy szerepet játszik. De persze nem csak ennyi választja el attól, hogy csak egy epigonná váljék. A Telivérekből hiányzik a Mennyei teremtmények érzelmi sokkja, ami helyett inkább egy jégcsaphoz hasonlítanám a filmet. Hősnői érzéketlenek és/vagy legfeljebb dühösek és ezt az érzelmi sivárságot próbálják kommunikálni azzal, hogy megölnek valakit. Kicsit szatíra, de nem oly harsány, akár a Heathers, ahol az iskolarendszeren belüli hierarchiát állította pellengérre a film rendezője. A Telivérek mindezen filmekkel szemben valahol egészen máshol kutakodik és inkább két olyan emberről fest kvázi karaktertanulmányt, akik ha úgy vesszük, egymás tükörképei, vagy legalábbis egyazon éremnek a két oldalát képezik. Amanda (Olivia Cooke egészen lenyűgöző a szerepben) képviseli az érzelemmentességet és a képmutatásra való hajlandóság abszolút zéróját. Amanda saját maga állítása szerint képtelen arra, hogy bármit is érezzen: legyen szó akár örömről, akár bánatról, akár empátiáról. Amanda képtelen arra, hogy megjátssza magát, bár ha akarja, akkor szinte gombnyomásra képes elsírni magát úgy, hogy közben meg sem kérdőjeleződik a hitelessége. Vele szemben ott áll Lily (Anya Taylor-Joy az ilyen furcsa szerepekre termett), aki még azon van, hogy a társadalomba betagozódjon, hogy kedvességet színleljen, amikor éppen arra van szükség és letagadja, ha éppen arról van szó, hogy pénzt fogad el Amanda korrepetálásáért. Lily a társadalomnak a képmutatásra való hajlamát szimbolizálja, azt, aki másnak próbálja magát hazudni, mint amilyen valójában, és akinek már csak egy pici lökés kell ahhoz, hogy mindezt saját magának is bevallja s végül belőle is előbuggyanjon az az őszinte romlottság. Amikor pedig a két tükörkép egymáshoz igazodik, egy vonalba áll, akkor bizony felszínre törnek a rejtett vágyak és tabuk, egy gyilkosság megtervezése hirtelen a létező legnormálisabb dolognak tűnik (Lily ugyanis idegesítő nevelőapját szeretné eltenni láb alól).

Finley összeszedett, pengeéles filmet készített el. Másfél órájával rendkívül feszes, üresjárattól mentesen meséli éjfekete történetét eme különleges barátságról(?). A rendezőnek kiváló érzékkel viseltetik ahhoz is, hogy történetét ne pusztán száraz dialógusokkal mesélje el, így sokszor hagyja, hogy a képek, a hanghatások, a főszereplők tekintetei meséljenek. Igencsak hatásos és kifejező az erőszakábrázolás, illetve nem-ábrázolás is - kerüli az explicitebb képsorokat, mégis az ember azt érzi, ennyi talán elég is.

Kétségkívül hideg film a Telivérek, de mégsem elidegenítő. A két főszereplővel való azonosulás ugyan majdhogynem lehetetlen, mégis, vannak annyira érdekes karakterek (kiváltképp Amanda), hogy az ember érdeklődve nézze, mi lesz az illető következő lépése, hogyan fog reagálni (vagy nem-reagálni) erre vagy arra a történésre. Arról a nem egészen apró dologról nem is beszélve, hogy Anya Taylor-Joy és Olivia Cooke egyszerűen túl tehetségesek (és borzongatóak) ahhoz, hogy unottan és érzelmileg teljesen elzárkózva nézzük, mint tervezik ki a tökéletes gyilkosságot. Játékuk nem mellőzi a fekete humort és a finom abszurditást, érezni, hogy ők maguk is tisztában vannak a felvázolt helyzet és karakterviszonyok enyhe túltoltságával - ugyanakkor mégsem lépnek át a harsányság mezsgyéjére. A film emberi tényezőjét egyébként sem bennük, hanem az Anton Yelchin által megformált piti bűnözőben kell keresnünk, akit a lányok megkérnek, segítsen nekik véghezvinni tervüket. Yelchin szimpatikusan, nagy adag humánummal, finomra hangolt szánakozással jeleníti meg az önjelölt, miniatűr utcagengsztert, akinek feltett célja, hogy egyszer gazdag lesz, hatalmas háza lesz és saját kis birodalma. Kicsi ember, nagy álmok. Remek színész, Isten nyugosztalja.

Tömör, kiforrott, fekete humorba oltott látlelet bűnről, az afelé vezető útról, hétköznapi álarcokról és azok levedléséről, valamint elkallódott életekről, sorsokról, tévutakról és arról, hogy milyen elbaszott dolog is lehet érzelmek nélkül leélni egy életet. Vagy legalábbis: milyen sivár és magányos. Még több, hasonlóan izgalmas rendezői debütálást!