Ha valaki kedveli a feszült sztorikat és elolvassa a Teljes titoktartás szinopszisát, garantáltan felkapja a fejét. Régis Roinsard műve akár a szinonimája is lehetne az ízig-vérig európai, csavaros thrillereknek, ezért is kár, hogy a végeredmény nem tudott teljes mértékben felnőni a biztató alapszituációhoz.
A Dedalus című regény, napjaink legnagyobb bestsellere. A trilógiává avanzsált sorozat a befejező részéhez érkezett, a kiadót vezető Eric Angström (Lambert Wilson) pedig a világ minden tájáról hivatott fordítókat, hogy egy luxusbunkerben, teljes titokban kezdődhessen el a mű fordítása. A biztonsági óvintézkedések ellenére kiszivárog a kézirat első 10 oldala, a rejtélyes hacker pedig súlyos pénzeket követel, cserébe nem folytatja a regény nyilvánosságra hozatalát. Hőseink közt eluralkodik a bizalmatlanság és mindenki tudni akarja, hogy ki lehet a tettes.
A történet érdekes, kár tagadni. Mindig van abban valami csábító, amikor a főszereplőkkel egyetemben mi nézők is bekerülünk egy viszonylag ingerszegény környezetbe, majd zúdulnak ránk a kérdések és gyárthatjuk a teóriákat, hogy mi is zajlik a háttérben. A Teljes titoktartás remekül indít, megismerjük a karaktereket, kissé felszínes, de pont kellően felépített módon. Kifejezetten élvezetes volt nézni a különféle hozzáállásokat, puhatolózást, ahogy szépen lassan kialakul egyfajta kötelék köztük. Majd kezdődik a szivárogtatás és a barátság helyét felváltja az ellenséges légkör. Bizalmatlanság, paranoia, feszültség lesz úrrá mindenkin, ráadásul Angström is egyre durvább eszközökhöz folyamodik annak érdekében, hogy kiderítse az igazságot.
A cselekmény nagyjából kétharmadánál felfedik a kártyákat, ám ez egyfelől cseppet sem meglepő, másrészt tudjuk, hogy közel sem ennyire egyszerű a képlet. Régis újabb és újabb réteget húz le művéről, a gond csak az, hogy a rengeteg fordulat hatására szépen lassan szétesik az összkép. Akadnak megalapozott döntések, remek utalások és valóban jól megírt húzások, de a sztori túlmisztifikáltsága a következetesség rovására megy. Megmagyarázatlan motivációk, megkérdőjelezhető következmények és egyéb illogikus történések váltogatják egymást, s hiába alapjáraton élvezetes a film, ha minden jó ötletre jut legalább egy rossz. A direktor egyszerűen túl sokat akart, nem elégedett meg egy összetett, izgalmas koncepcióval, még komplexebb végeredményt akart, sajnos.
A Teljes titoktartás egyszerre akar bosszú mozi, heist film, illetve a művészi szabadságért felszólaló tanmese lenni, miközben egy feszült paranoiathriller alappilléreire támaszkodik. Ezen elemek külön-külön működnek, de nem állnak össze koherens egésszé.
A hibák ellenére a végeredmény nem tragikus, ám bosszantó, hogy Régis többnek akarja láttatni munkáját annál, mint amilyen valójában. Alkotása megosztó darab lesz. Sokan imádni fogják kreatív felütése és csavarossága miatt, míg mások unalmasnak, kiszámíthatónak és túlgondoltnak vélik. Az igazság valahol a kettő közt helyezkedik el, mert egy rossz film közel sem ilyen, de sajnálatos módon nem is tudott felnőni önnön, áltatott nagyságához.
