Damien Leone szorgosan építi az imázsát. 2016-ban készítette el a Terrifiert, mely egy közel nulla pénzből leforgatott, teljesen öncélú slasher, de inkább splatter volt, amiben sztorit, vagy épkézláb karaktereket hiába kerestünk. Egyedül az emelte ki a ZS kategória mocsarából, hogy a középpontban egy emlékezetes gyilkos, Art, a bohóc állt, illetve a film elképesztően véres lett.
Art egyébként már korábban, a rendező rövidfilmjeiben és az All Hallow's Eve című bemutatkozó művében is feltűnt már, de végső formáját a Terrifierben nyerte el, nem is beszélve arról, hogy az őt alakító David Howard Thornton mennyire lubickol a szerepben. Most megérkezett a folytatás, melyet sokkal több ember láthat az amerikai mozis bemutatónak köszönhetően.
Az előddel ellentétben most kapunk egy történetet, melynek főhőse Sienna (Lauren LaVera), aki anyjával és öccsével él, miután apja öngyilkos lett. Halloween van, így mindenki készül vagy édességet gyűjteni, vagy bulizni. A kisvárost néhány évvel ezelőtt szörnyű gyilkosságok rázták meg, az elkövető pedig egy bohócnak öltözött figura volt. Az Art (David Howard Thornton) névre hallgató mészáros most visszatért, hogy újabb ámokfutásba kezdjen.
Mivel az első rész egy aprócska indie produkció, ezért valószínűleg sokan előzetes ismeret nélkül, rögtön a második résszel fogják kezdeni az ismerkedést a franchise-szal. Ez nem feltétlenül baj, noha a cselekmény percekkel a 2016-os film után veszi fel a fonalat. Nem kell félni, teljes mértékben érthető az összkép és az utalások, visszatérő karakterek ellenére is működik önálló alkotásként a Terrifier 2.
Más kérdés, hogy aki nem tudja, mire számítson, azt bizony érheti meglepetés, gondolok itt arra, hogy nem véletlenül lettek rosszul egyesek a vetítések során. Leone nem rejtegeti Artot, az első tíz percben itt olyan dolgok történnek, melyek rögtön bedobnak a mély vízbe. A gyilkos bohóc visszatért és kegyetlenebb, mint valaha. Nincs indítéka, csak jár-kel és szedi áldozatait a lehető legváltozatosabb és legkegyetlenebb módon. A másik szálon Sienna próbálja helyretenni életét, kosztümjével apja előtt tiszteleg, akinek halálát láthatóan nem dolgozta még fel, de tartja magát és azon van, hogy idegeskedő anyjával és különc öccsével jó viszonyt ápoljon. Nem nehéz kitalálni, hogy ő lesz a "final girl", és láthatóan van valami kapcsolat Art és közte. Teóriákat azért ne nagyon kezdjünk gyártani, mert konkrét választ nem kapunk és ez az egyik fő probléma a filmmel. Számos olyan elemet emel be, melyet végül nem futtat ki sehova.
Sienna víziói, kiválasztott státusza, az ijesztő kislány, de maga Art visszatérése is eléggé légből kapottnak érződik, melyre rá lehet sütni, hogy ez egy mezei slasher, mit várunk, csakhogy Leone sokkal nagyobb figyelmet szentel ezekre az indokoltnál. Ebből következik a másik bajom, a 138 perces játékidő. Semmi szükség nem volt ennyire elnyújtani, az utolsó harmadban helyenként már nagyon untam, annak ellenére, hogy mindig történik valami. Ez a sztori a benne tátongó lyukakkal simán belefért volna 100 percbe és akkor egy sokkal feszesebb végeredmény született volna.
Szerencsére akkora gond nincs, hogy ne lenne élvezhető a Terrifier 2, a slasher/splatter köntös ugyanis most is kifogástalan. Art, ha kell vicces, máskor rémisztő, egyértelműen ő a film lelke. A gyilkosságok ütnek, betegesen elnagyoltak, ám ettől hatásosak, arról nem is beszélve, hogy mindent praktikus effektekkel oldottak meg, CGI nélkül. Hatalmas pacsi a stábnak, mert így, kiegészítve a zenékkel, visszahozták a 80-as évek horrorjainak hangulatát. Hogy ezt miként tudták mindössze negyed millió dollárból összehozni, arról fogalmam sincs, de le a kalappal előttük.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Terrifier kinőtte magát és az idei év egyik indie szenzációjává vált, mely tökéletes halloweeni program lehet a horrorra éhes közönségnek. A bevétel és a nézői visszajelzések is ezt tükrözik, úgyhogy ne lepődjünk meg, ha hamarosan bejelentik a folytatást. Leone műve ambíciózusabb, nagyobb szabású, mint elődje, noha ugyanúgy megmarad egy B kategóriás mozinak. Ez egyáltalán nem hiba, sőt, amikor nem próbálja többnek mutatni magát, akkor működik a legjobban - kár, hogy a hosszú játékidő és a megválaszolatlan kérdések rányomják a bélyegüket az élményre. Aki azonban egy túltolt, iszonyatosan véres őrületre vágyik, keresve sem találhat jobb alanyt. Azt pedig itt az ideje kijelenteni, hogy Art képében új horrorikon született.
