Nem szokásom túl magas elvárásokat támasztani egy új keletű amerikai horror irányába, ami nem egy buta előítélet által hozott döntés, hanem sokkalta a nagyközönség igényei (a számok legalábbis ezt mutatják) tendálnak egy olyan irányba, ami rendre olyan alkotásokat szül, melyek egyszerűen képtelenek megragadni a figyelmem. Bődületesen sok lehetőség rejlik ebben a zsánerben, azon kevés műfajok egyike, amit szinte bármelyik másikkal úgy lehet vegyíteni, hogy egyszerre legyen érdekes és szórakoztató a végeredmény. Mégis, amikor a 2000 éves horrorjának egyik legnagyobbika, A Kör is egy olyan harmadik részt mutat fel, ami nem szól másról, mint a legostobább klisék és a már bő harminc éve unalmas sablonok puffogtatásáról az érdemi történetmesélés vagy atmoszférateremtés helyett, akkor azért lehet sejteni, hogy baj van. Jane Doe boncolása sem hoz megváltást a műfajba, de még így is egy kifejezetten kellemes, már-már lebilincselő produkcióról beszélünk.
Tommy Tilden (Brian Cox) a film ügyeletes boncmestere, aki fiával, Austinnal (Emile Hirsch) együtt tárja fel (minden értelemben) a krematóriumba kerülő holttestek rejtélyét. Munkájukat szinte már rutinos közönnyel végzik, egészen addig, amíg a rend őrei egy ismeretlen, Jane Doe névre keresztelt (ez magyar kontextusban Kovács Jánosné lenne) fiatal hölgyet tesznek a boncasztalra. Nyilván az eset csak bonyolódik, mikor a két szakértő hozzálát a test és annak minden titkának feltárásához. Ahogy egyre több részletet tudunk meg az elhalálozás lehetséges okai közül, úgy sorakoznak fel az újabbnál újabb kérdések még a sokat látott boncmester előtt is. A csöndes hullaház egyik pillanatról a másikra válik egy pokoli helyszínné, a film pedig ezzel párhuzamosan veszíti el azt a kifejezetten erős misztikumot, egészen szuggesztív atmoszférát, amit egy órán át becsülettel építgetett.
A The Autopsy of Jane Doe nagyon óvatos megfontoltsággal alapozza meg annak cselekményét: szűk egy órát töltünk mi magunk is a boncasztal körül, és én mondom, már-már bűnös élvezetté tette a feltárás folyamatának minden pillanatát. Adott egy elsőre látásra makulátlan, tökéletes állapotban lévő női test, ami fokozatosan olyan sérelmeket és fizikai traumák jeleit mutatja meg nekünk, melyeknek még a gondolatától is összerándulunk. Brian Cox és Emile Hirsch játéka a film e szakaszában szinte tökéletes, az öreg róka,Cox, velem, mint laikussal abszolút elhitette, hogy itt egy hiteles boncolás szemtanúja vagyok, amit a film egyszerre visszafogott, mégis erőteljes képi megoldásokkal fokozott. Az érdeklődő, apjának segítő kezet nyújtó férfit Hirsch remekül hozta, kettejük között viszonylag rövid, ám annál velősebb dialógusok hangzanak el, melyek nem akarják túlmiszticizálni a film jellemét, mi több, az meglepően helyén kezeli magát. Lebilincselő volt nézni, ahogy Jane teste szavak nélkül elmesél nekünk egy kegyetlen történetet, ám számos kérdésre a film maga is választ ad, s talán jobban jártunk volna, ha nem így tesz…
André Øvredal filmje az utolsó harmadra megpróbált cselekményében is mozgalmassá válni, ami minőségében és szellemiségében nem igazán hozta a boncolás folyamatának színvonalát. Azért nem mondom egyértelműen, hogy a The Autopsy of Jane Doe egy tucat horrorrá vedlett ekkorra, mert ahogy már említettem, a film abszolút a helyén kezelte önnönmagát, ami megelőzte azt, hogy a fejünket a falba verve akarjunk túllenni az egészen. Cox és Hirsch karaktere gyakorlatilag átugorja a modern horrorok hőseinek sokszor fájóan ostoba "tagadási fázisát", amikor is inkább mennek a vágóhídra, mintsem belássák, ami velük történik az közel sem evilági. Nyilván lehetne vitatkozni azzal, hogy melyik az életszerűbb, mindenesetre a két férfi szinte minden esetben olyan döntéseket hoz, amik észt sejtetnek azok mögött, így megússzuk a károsan magas vérnyomást. A film válasza a Jane Doe-val történekre abszolút a forgatókönyv leggyengébb részét képezi, ami a konzisztensen remek tálalásnak köszönhetően még így is működni tud. A hullaház egy vihar által még a szokottnál is elszigeteltebb és klausztrofóbikusabb helyszínnek bizonyul, mindez pedig Andy Ross feszültséget remekül fokozó, misztikus és kifejezetten eredeti zenéjével párosulva garantálja, hogy jó párszor ránk jöjjön a frász a másfél órás játékidő alatt.
A The Autopsy of Jane Doe egy erős, kifejezetten emlékezetes atmoszférát teremt meg, amihez a film utolsó fejezetei mégsem tudtak igazán felnőni. Két remek alakítás, amik csak az utolsó harmadra vesztik el súlyukat, ám az apróbb, de annál ügyesebb rendezői húzások elérték, hogy a titokzatos hölgy boncolásának története egy pillanatra se váljon frusztrációt okozó agymenéssé. Egy szerény, mégis magabiztos misztikus horrorról beszélünk, ami a fantáziátlan lezárás ellenére is egy kifejezetten kellemes kikapcsolódást tud nyújtani, főleg a régi vágású horrorok szerelmeseinek.