Eklektikus darab lett az új Coen-film. Kevéssé minőségben, sokkal inkább hangvételben, de hogy is lehetne másként, hiszen Coenék ezúttal hat történetet vettek egy kalap alá (haha). Hat történetet a vadnyugatról, kalapos emberekről, akik jól forgatják a pisztolyt, akik békés életben reménykednek, vagy épp akik csak megélni szeretnének. Antológiafilm ez, ami első ránézésre akár tekinthető egy könnyes szemű tiszteletadásnak is a műfaj irányába (két sztori között átkötésül egy avíttas jellegű, ódon könyv lapjait láthatjuk egy-egy rajzzal illusztrálva), de nagyon gyorsan kitűnik, sokkal több annál. Sokkal inkább egy műfaji köntösbe bújtatott, sors fintorairól, valamint a létről magáról alkotott keserű kinyilatkoztatás.

A The Ballad of Buster Scruggs lényegében mindent magában hordoz, amiért szeretjük a Coen-testvérek filmjeit, a szerkezet ezeknek a felsorakoztatására kiváló táptalajt biztosított. Szereted, ha egy Coen-film harsány és játékos? Megkapod! Szereted, ha egy Coen-film inkább sötétebb tónusú humorral operál? Megvan az is! Szereted, ha egy Coen-film inkább a morózusabb hangvételt követi? Egyet se félj, számításaidat megtalálod. Beszéljünk akármelyik történetről, mindegyikben fellelhetők azok a bizonyos trademarkok és bár így hangvételben megvan az eklektikusság, alapvetően a tematika azonos. Legyen szó akár lóháton danolászó, mizantrópiával megvádolt fegyverforgatóról, akár a szerencsétlenül járt bankrablóról, szurokfekete csíkként húzódik végig az egészen a cinizmus, a mizantrópia és az istennélküliség.

A Coen-filmektől egyébként sem áll távol a komorabb, abszurdabb vonalat képviselő hangvétel, ahogy az sem, hogy a karakterek helyüket keresik a világban (vagy a létezést magát próbálják kisilabizálni) és útjuk során csak még több kérdésbe botlanak. Legyen szó akár a Tommy Lee Jones által alakított seriffről a Nem vénnek való vidék című filmben (amelyben csak pislog az őrült Chigur megállíthatatlan mészárlását látván), vagy épp az Egy komoly ember főhőséről, akiben vallással és egzisztenciával kapcsolatos kételyek, kérdések merülnek fel és nem hagyják őt nyugodni. Így vagy úgy, de a Coen-filmek hőseire mindig rájár a rúd (akár metafizikai, akár konkrét, halálos értelemben) és ez most sincsen másként. A The Ballad of Buster Scruggs tökéletes precedense ennek és nagyon árulkodó lehet Coenék világszemléletét illetően: akármelyik felvonultatott történetet nézzük, azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy hősök nincsenek, az univerzum pedig törvényszerűleg egy rohadék. Vagy ha vannak is hősök, akkor képtelenek felvenni a kesztyűt a csúnya végzettel. Coenék westernuniverzumát Isten rég elhagyta, hőstetteknek hűlt helye és mindenkit utolér a csúnya vég. Hol megérdemelten. Hol érdemtelenül. A lét abszurditásának állít szurokfekete szobrot ezen históriák gyűjteménye, melyben ha te is vagy a környék legjobb fegyverforgatója, simán belefuthatsz egy náladnáé még tökösebbe és húzhatod a rövidebbet - és akkor még csak egy víg kedélyű példát hoztam, aminek végkimenetele a maga szürreális mivoltával még egész optimista. Ridegebb és arcátlanabb e tekintetben a The Gal Who Got Rattled, vagy épp a Meal Ticket, de filozofikusabb és a fekete humort még pimaszabbul használja az utolsó, The Mortal Remains című darab.

A hol költőien finom tónusokat, hol pedig rideg és kíméletlenül tárgyilagos stílust felvonultató film egy-két sztoriját nézve persze simán felmerülhet bennünk, hogy miért csak így, röviden. Miért nem fogták magukat a testvérek és bővítették ki egyiket-másikat nagyjátékfilmmé. De a helyzet az, hogy még így rövid formában is csúcsformájukat mutatják a tesók és így, rövid formában válnak igazán ütőssé a kisfilmek és a csattanók is jobban működnek, mintha egy egészestés verzióját néznénk akármelyiknek. Karakterárnyalás tekintetében például egyenesen remekelnek (ilyen rövid terjedelemben ez kulcsfontosságú), legyen szó akár arról, hogy párbeszéd formájában mutatják be a szereplőket és egymáshoz fűződő viszonyukat (erre legjobb példa az utolsó szegmens a postakocsiban rekedt eltérő világnézetű emberekkel), akár szavak nélkül (a Liam Neeson-fémjelezte epizód ebben remekel - egyben a gyűjtemény egyik legfajsúlyosabb, legkomorabb darabja).

Mindeközben igazi kis sztárparádét nyújt a film. Tim Blake Nelson (a címbeli Buster Scruggs-t formálja meg) mellett Liam Neeson-t is láthatjuk (rövid, szótlan, de velős szerepével bizonyítja, hogy mennyire nagy színész ő), Brendan Gleeson is felbukkan (elegánsan huncut, imádnivaló), valamint James Franco is tiszteletét teszi (visszafogott, leginkább passzivitásra kihegyezett játéka remek - ahogy az ő epizódja is mulattató a maga nemében). Külön kiemelendő Tom Waits, aki egész egyszerűen arra termett, hogy Coen-filmben szerepeljen.

A The Ballad of Buster Scruggs tehát nem csupán az elmúlt évek egyik legjobb westernje, de könnyedén beilleszthető a Coen-testvérek legihletettebb darabjai közé. Persze, elvagyunk mi az olyan szimpatikus, ám súlytalan kis bolondozásokkal, mint amilyen az Áve, Cézár volt, de ezen új filmjük sokkal inkább kiemeli azt, hogy miért szeretjük ezeket a kócos rendezőzseniket. Mert humorosak, mert jó szemük van az abszurdhoz és mert tudnak úgy nyúlni egy-egy zsánerhez, hogy ahhoz képesek legyenek hozzáadni saját maguk személyiségét. A The Ballad of Buster Scruggs-ról pedig aztán el lehet mondani, hogy coenesebb már nem is lehetne. Ennek fényében pedig én mindenképpen ajánlom megtekintését. Akár akkor, ha bírod a westerneket, de akkor mindenképp, ha bírod a Coen-filmeket.