Quan (Jackie Chan) épp lányát fuvarozza egy ruházati szaküzletbe, amikor váratlanul, hatalmas robajjal egy bomba tépi szanaszét az épülettel együtt a férfi nyugodtnak tűnő, kiegyensúlyozott lelki állapotát. Nem sokkal később egy újságíró fényképezőgépének lencséjén keresztül látjuk, amint lánya holttestét karjaiban tartva zokog. Neki, az újságírónak és nem mellesleg az egész sajtónak és a miniszterelnöknek is ő csupán egy áldozat. Sajnálatos veszteség. Hogy a tetteseket kézre kerítik-e? Megbűnhődnek-e? Persze, természetesen. Időbe telik, de meglesz az is. Quan azonban ezt képtelen kivárni, elgyötörten és vak elszántsággal telített bosszúvágytól vezérelve nekiiramodik, és saját kezébe veszi a büntetés pallosát. A legfőbb kiszemeltje pedig nem más, mint az egykori IRA-tag és jelenlegi befolyásos politikus (Pierce Brosnan), aki feltételezhetően birtokában van bizonyos kulcsfontosságú információknak a merényletet illetően.
A magáról relatíve régen hallató, a Zöld Lámpás óta nagyszabású blockbusterektől távolmaradó (vagy távoltartandó?) Martin Campbell legújabb filmje olyan alapanyagokból építi fel saját magát, melyek talán túlontúl ismerősek lehetnek már a rutinosabb filmzabálóknak. A bosszúvágyó kisember figurája emlékeinkbe idézheti akár Charles Bronson Bosszúvágyát, de a legtöbbek a történet elolvasását követően érthető módon Liam Neeson Elrabolvájára fognak asszociálni. A Jackie Chan által megformált figura ugyanis karakterét tekintve túlmutat az egyszerű kisember típusfiguráján - a cselekmény egy pontján beigazolódik kezdetektől bennünk motoszkáló gyanúnk, miszerint Quan-t fénykorában harcra, gyilkolásra képezték ki, amely ilyenformán az erőviszonyokat valamelyest átrendezi. A nézőben már pavlovi reflexként idéződnek meg a futószalagon gyártódott Besson által pénzelt filléres akciófilmek által okozott fáradalmai, de ijedelemnek semmi oka. Jackie Chan nem Bryan Mills-ként dúrja fel a fél várost, az ellenséggel való konfrontációi és személyes drámája, traumája sokkal inkább rímel John Rambo Első vérben végzett duhajkodásaira és rafinált csapdáira. A film egyébként mintha direktbe is fejet hajtana Ted Kotcheff filmje előtt az egyik, erdei akciójelenettel.
Campbell filmje - már ennyiből is kitűnhet - non-stop, idegrángásos kamerakezelő által vezényelt akciódara helyett kellemesen visszafogott tempójú, politikai töltetű akcióthriller, ami dacára minden ismerős elemnek, képes folyamatos izgalomban tartani a nézőjét. Ebben nem kis köszönet van magának a rendezőnek, aki nem csak a feszültséget képes óramű pontossággal adagolni, de arra sem rest, hogy megfelelőmód árnyalja főszereplő karaktereit. Habár alapvetően úgy tűnhet, Jackie Chan itt az igazi főhős, nem kevés időt eltöltünk a Brosnan által megformált Hennessy-vel is. Brosnan maga pedig rég volt ennyire jó: az egykori 007-es autentikus ír akcentussal hozza a befolyásos, de egyre gyengülő rezuméval rendelkező politikust. A cselekmény meglehetős sok időt eltölt vele, mindegyre hangsúlyossá téve azt a bizonyos árnyaltságot és lassan semlegesítve a premissza sematikus voltát. Brosnan karakterének előrelépése lassan lendíti át a filmet izgalmas akciódrámából teljesen korrekt és feszült politikai thrillerbe - háttérbe szorítva, de nem jelentéktelenné avanzsálva Quan figuráját. Ebből fakadóan az akciójelenetek sem csak úgy ad hoc jönnek velünk szemben, hanem - ahogy azt Campbell-től megszokhattuk - több levegővételnyi szünetet kapunk közöttük, viszont cserébe olyan gyönyörű kristálytiszta koreográfiával levezényelt harcjelenetekkel örvendeztet meg bennünket, hogy azon csodálkozunk, ez az ember hogy a francba nem készít több nagy költségvetésű filmet? Beszéljünk itt akár a fentebb említett erdei harcról, vagy a szobában, majd háztetőn zajló csörtéről.
És ha már akció: Chan láthatóan remek formában van - még úgy is, hogy a film nem próbál úgy tenni, mintha az évek nyomtalanul jártak volna el felette - és ez alatt nem csak az akrobatikákat kell érteni, de a drámai jeleneteket is. Ez a kisember, ez a "fuckin' chinaman" már rég nem az a veszettül ugrabugráló mókamester, mint aki volt, arcának ráncai közül előbújt egy érett, drámai színész. Aki történetesen - értelemszerűen - könnyűszerrel szétrúgja a seggedet, ha éppen arról van szó. Köszönjük meg szépen Martin Campbell-nek, hogy sikerrel emlékeztetett bennünket erre!
Az idegen (The Foreigner) május 17-től megvásárolható DVD-n!