Nagyon nehéz tömören megfogalmazni, hogy mi is konkrétan a The Guardians of Justice. A szuperhősös műfaj népszerűségének csúcsán, amikor a zsáner már maga is önreflektívvé vált szatírák és paródiák által, könnyű lenne ezt a sorozatot is megbélyegezni azzal, hogy ez is egy sokadik DC és Marvel paródia, vagy szatíra, viszont a The Guardians of Justice sokkal több, és sokkal kevesebb is annál, amit magában foglal ez a megnevezés.
Adi Shankar (a Castlevania, Dredd és Fehér pokol producere) egy tiszteletkört fut a 80-as évek művészete körül. Azért is használtam a művészet szót, mert a The Guardians of Justice egy 7 részes homage, tisztelgés a VHS éra cyberpunk, akciófilm műfaja, a 80-as évek rajzfilmjei és szinti zenéje, a képregények és szuperhőstörténetek előtt. Mindezt az állandó változó, elképesztő vizualitásával elérve, amihez hasonlót aligha láttam valaha.
A történet egy alternatív valóságba kalauzol bennünket, ahol a harmadik világháború utáni béke és virágzás korszaka után újra egymás torkának akarnak esni a világhatalmak, a szuperhősök ligájának vezére pedig épp ekkor öngyilkos lesz. Knight Hawk (a helyi baglyos Batman) nyomozni kezd, hogy valóban öngyilkosság történt-e, avagy valaki szándékos tette el láb alól Marvelous Mant. Nincs sok ideje kideríteni az igazságot, mivel a nagyhatalmak Marvelous Man halála miatt készülnek megtörni a világbékét.
Kezdjük a látvánnyal, hisz ez a széria legsajátosabb és legkiválóbb aspektusa. Egy folyton változó vizualitással van dolgunk, ami néha a homályos képű, gagyi, egy szín dominálta VHS trash élőszereplős filmekre emlékeztet (a béna érzést a kevés és szűk helyszínekkel is próbálják fokozni), néha átvált a 80-as évekre jellemző rajzfilmes stílusra (ezek a részek szemet gyönyörködtetően profin vannak megrajzolva), máskor a 80-as, 90-es évek videojátékai látványvilágára vált, gondoljunk itt a platformerekre (Mario), verekedős játékokra (Mortal Kombat), de a manapság népszerű pixelart stílus is felbukkan. Majd van, hogy a kameranézet átvált FPS módba, ilyenkor az egyik karakter szemszögéből látjuk a dolgokat, ahogy lelövöldöz és összeverekszik egy halom rosszfiúval. Ekkor videojátékos feliratok és hangeffektek is megjelennek, de a képregényes stílusra hajazó effektbuborékok sem maradnak ki. Említettem, hogy néha gyurmafilmes képi világra is átvált?
Elképesztő mennyiségű munka van ebben a vizualitásban, a sorozat ezen részével nem tudtam betelni, ahogy percenként váltogatta a látványstílusát, és mindig szolgált valamilyen referenciával, hogy milyen műfaj, vagy konkrét alkotás küllemét idézi meg. Emellett rengeteg élvezetes bunyót is megkoreografáltak, amiket a fent említett videojátékos, képregényes hatásokkal bővítettek ki, egynéhány jelenet annyira zseniális, hogy többször is megéri visszanézni őket.
A sorozat maga egy nyers paródia, szemérmetlenül van átemelve az egész DC világ, de a legkevésbé sem a kigúnyolás, vagy a görbetükör-állítás miatt. A The Guardians of Justice a maga szándékos trash mivolta ellenére komolyan veszi magát, és magától értetődően menőnek ábrázolja ezeket a figurákat, illetve az akciókat, amelyekbe belekeverednek. Az alkotókra leginkább a Watchmen képregények atmoszférája hatott, ebben a hét epizódban annak a geopolitikai hátterét próbálták rekonstruálni (csak annak az elemeit is kifigurázva, vagyis ez már egy szuperhősös műfajra reflektáló képregény paródiája, ha tudtuk követni). Eme világ hősei megosztottak, különféle morális értékrendeket követnek, és piti bűnözők mellett terrorista szervezetekkel is szembe kell szállniuk, illetve a nagyhatalmak atomháborúját is meg kéne akadályozniuk. Ez egy véres, kegyetlen, erőszakos történet, sötét atmoszférával és feszültséggel telve, hiszen (a Watchmenhez hasonlóan itt is feltűnik a ketyegő óra szimbólum) bármikor elpusztíthatja magát az emberiség.
Ezt a sötét hangulatiságot egyensúlyozza ki a sorozat paródia mivolta. A történet minden eleme annyira túlzó, nyers és dobálja a néző arcába a műfaji toposzokat és referenciákat, amitől már első pillanattól sem lehet komolyan venni. A karakterek két lábon járó ripacskodógépek (nem is nagyon szerepelnek ismert színészek), folyamatosan ömlenek a szájukból a klisés, hangzatos, de semmitmondó szövegek, és láthatóan mindenki rettentően élvezte a szerepét. Állandó vigyorral hallgattam a kínos dialógusokat és menőnek szánt (vagy nem szánt?) egysorosokat. Az átemelt hősök mellett felbukkannak itt a 80-as évek akcióhőseiről mintázott figurák, a G.I. Joe-ból átemelt idióta terroristaszervezet, és az értelmezhetetlenül bugyuta rosszfiúk (mint pl. Skót Koponya).
Ez a sorozat egyszerre paródizálja és tiszteleg eme műfajok előtt, és egy olyan VHS trashfilmbe oltott apokaliptikus hangulatú véres szuperhősös sztorit hozott össze, aminek minden porcikájával lebilincselő. A maga szándékos gagyisága ellenére elképesztő mennyiségű munka és kreativitás van ebben a sorozatban, ami előtt nem bírok eleget adózni. Nem hittem volna, de a végére még a sztori is képes úgy összeállni, hogy jóval átgondoltabb hatást keltsen, mint amennyire a bugyuta paródia mivolta miatt legyintettem rá. Az aláfestőzene pedig hasonlóan a 80-as évek sajátos szintetizátor hangzása, amit én alapjában nem igazán csípek, de a sorozathoz annyira illett, hogy nem tudtam betelni vele.
De meg kell jegyeznem, a The Guardians of Justice rettentően fárasztó is. A harminc perces részekből kettő is elég volt, hogy azt érezzem, túl sok a vizuális inger, a fájdalmas párbeszéd és a folyamatosan dübörgő cselekmény. Ez a széria egy szűk rétegnek szól, akik díjazzák a szuperhősparódiákat, a 80-as évek műfaji referenciáit, és az állandóan változó vizualitást, amiket az értő szem önmagában is csillagos ötösre értékel. De ha öncélú műfajparódiát, kikacsintásokat, referenciákat, vizuális áthallásokat önmagukban nem értékeled, akkor nagyon nehéz lesz bármilyen kapaszkodót találni ebben a szériában.
Többször hangoztattam, hogy a The Guardians of Justice egy homage és paródiasorozat, semmiképp sem szatíra. Ebben a történetben semmilyen értékítélet, semmilyen mélység nincs, nem akarja lerombolni a szuperhősmítoszt, nem tör pálcát a képregényadaptációk fölött, semmilyen mélységgel nem rendelkezik, ami egy szatírának a gerince lenne. De nem is kell neki, a The Guardians of Justice színtiszta, tömény szórakoztatás, egy bizonyos pontig bűnös élvezet. Nem akar semmit se mondani, nincs műfaji önreflexió, hiszen imádja ezt a korszakot, a műfajokat, ebből kifolyólag ünnepli ezt az érát.
Ez egy rétegsorozat. Egy bizonyos, szűk rétegnek szól, de ők rettentően fogják élvezni. A The Guardians of Justice azoknak fog imponálni, akik önmagukban díjazzák a kreatív vizualitást, az állandóan változó látványt, a gagyi 80-as évek VHS cyberpunk-akciófilmjébe oltott, rettentően profi és kreatív módon megvalósított szuperhősös sztorit. Ez egy mélység és értékítélet nélküli paródia, amely egyetlen célja a nosztalgiára, vizuális ingerekre és műfaji referenciákra éhes nézők kielégítése, de ők zabálni fogják. Én bevallom... kétpofára zabáltam.
