Hogy miért volt szükséges újabb verziót készíteni John Woo 1989-es hongkongi akcióklasszikusából, arról sokat lehetne vitatkozni. Egy remake elkészülte mindig hordoz maga után némi szemöldökráncolást, hiszen nagyon sokszor magában foglalja annak a kérdését, hogy miért kell valamit újrakreálni, ami már egyszer jól sikerült? Természetesen mindig ott van annak a lehetősége, hogy valami újat tud hozzátenni a frissen elkészült mű. Más megvilágításba helyezi a már jól ismert történetet. Az új The Killer valami ilyesmit szándékozik tenni. 

John Woo néhány év pihi és kevéssé befutott projekteket követően mostanában ismételten igyekszik bizonyítani, hogy még mindig megvan benne az a kraft, ami régen is sajátja volt. A tavalyi év folyamán a Silent Night című filmjével jött, ami A felejtés bére óta az első angol nyelvű filmje volt és amely a nyugati piacon némileg sajátosnak mondható koncepciójával próbálta megnyerni magának a közönséget. A dialógusokat és egyéb verbális megnyilvánulásokat nélkülöző film egy morózus, képileg ötletes és akciókban gazdag élményt nyújtott, amely ugyan nem aratott osztatlan sikert, de semmiképp nem vádolhatjuk meg azzal, hogy nem próbálkozott volna valamivel. Természetesen nem ér fel a régi, nagy sikerfilmjeihez - úgy, mint A bérgyilkos, vagy éppen a Fegyverek istene és a Szebb holnap -, de nem volt vállalhatatlan.

Ennek ellenére volt némi fenntartásunk azt illetően, hogy saját klasszikusának, A bérgyilkosnak forgatja le az angol (illetve francia) nyelvű újráját a Peacock nevű streamingszolgáltató számára, de itt már maga a puszta ténye annak, hogy saját maga idézi meg magát, teljesen jogos érdeklődésre tarthat számot. 

A történet alapjaiban nem nagyon csavar a dolgokon: adott egy bérgyilkos (itt Chow Yun-atet váltja Nathalie Emmanuel), aki egy megbízatása során életben hagy egy tanút, aki az események és golyók sodrásában elveszíti a látását. A hirtelen jött kegyelem aztán további nem várt eseményeket von maga után, miközben a nyomába ered egy velejéig becsületes rendőr (Omar Sy) is. 

Az eredeti egy görög tragédiába oltott haver- (vagy inkább barát) mozi, melynek akciójelenetei egytől-egyig frenetikusan és már-már költői koreográfiával bíró tölténybalettek. Nem tökéletes, dialógusai sokszor együgyűnek hatnak és végletekig leegyszerűsítettnek, de minden őszinteségével és dinamikájával, világosan körülírt konfliktusaival és morális dilemmáival egy remek filmélmény. Megugrani nehéz, az új film nem is feltétlen akarja. A remake már a hangvétellel is fordít a dolgokon: az eredeti melankóliáját felváltja az oldottabb, levegősebb stílus. A francia helyszín pedig akár még Luc Besson szebb, szórakoztatóbb napjait is eszünkbe juttathatja. Akciójelenetei mozgalmasak, néha még ötletességre is törekednek és bár Woo nem mindig képes igazi, valós feszültséget injektálni a képsorokba (lásd: a motoros üldözés, ahol a tétek egyszerűen nem tudnak kellő dominanciát nyerni), valamilyen pluszt mindig próbál adni. Az első akciójelenet testhez simuló ruhába applikált szamurájkardja például a jelenet felvezetésével együtt már a röhejesség veszélyét hordozza magán, de legalább szórakoztató és unalmasnak nem semmiképp nem nevezhető. A kraft pedig bár többnyire kifogyni látszik, mire a fináléhoz érünk (ami az eredeti egyik legnagyobb erőssége), de azért néhány eltalált pillanat ott is akad. 

A kétórás játékidő azonban túlságosan is dagályosnak hat. Woo a humorosabb hangvétel mellett próbálja jobban árnyalni karaktereit, többet elmondani főszereplőjéről és az ő védencéről, de ezzel csak azt bizonyítja be, hogy a kevesebb néha tényleg több. Hiába mutatja be, hogy címszereplője honnan jött (az utcáról, ahol egy strici karolta fel), hiába látjuk, amint minden gyilkolás után gyertyát gyújt egy elhagyatott templomban az elhunytak emlékére, ezek csak üres frázisok és moralizálás érzetét keltik. Hiába annak folytonos megkérdőjelezése, hogy éppen az aktuális áldozata megérdemli-e a halált, hiába próbálja jobban megmutatni a vak lányt és idézőjelbe tenni annak ártalmatlan civilségét, nem képes életre kelteni a drámát, hát még érdekessé tenni. Ezek mind csak belassítják és vontatottá teszik a filmet, ahelyett, hogy inkább a butuska, de mulattató akciókra helyezné végig a hangsúlyt. A rosszul megírt, hol vicceskedő, hol bután moralizáló párbeszédek pedig csak rontanak a helyzeten. 

A főszereplők (Nathalie Emmanuel és Omar Sy) azért kellően mulattató párost alkotnak, a köztük lévő kémia működik, de Diana Silvers, mint a látását veszített énekesnő leginkább csak statisztaszerepben tetszeleg, képtelen bármi érdemlegeset kezdeni vele a forgatókönyv. Nyilvánvalóan dőreség azt várni, hogy ugyanúgy hasson egy remake, mint az eredeti és mint mondtam, nem is próbálja meg önmagát pontról pontra lemásolni, de a gyengeségeket nézve képtelenség nem összevetni mindazzal, ami az eredetiben olyan jól működött. Jelen tárgyalt filmünk pedig csupán egy túlnyújtott, ihletett pillanataiban ostobán szórakoztató kis blődség valakitől, akitől láttunk már mesterműveket is.