Ez pedig nem csak egy jó sztorira, vagy a munkahelyi zaklatásokra vonatkozik - ahogy azt a széria igyekszik körbejárni egy országos TV csatorna vezető reggeli hírműsorában kipattant botrány kapcsán - hanem az új streaming szolgáltatók tartalmai kapcsán is. Érdekes azt látni, hogy a Netflix kvázi egyeduralma mennyire meghatározza nem csak az üzletpolitikát, hanem a közgondolkozást is. A jelenlegi piac királya ugyanis kétség kívül halmozza a tartalmakat (szemben a Disney+-al, ami érdemi új tartalomként mindössze egy The Mandaloriant és pár saját gyártású filmet/remake-et képes felmutatni), amely által majdhogynem a filmipar szemétlerakójává is vált. És noha a Netflixre túlzás nélkül majd minden napra jut valamilyen új tartalom, ezek jó része elveszik az említett mennyiségi termelés fényében, ami pedig nem, azoknak is csak kis része válik igazán maradandóvá (lásd Stranger Things, House of Cards), ami hosszú távon még könnyen a cégóriás vesztét is okozhatja.
Ezzel szemben az Amazon Prime lényegesen mérsékeltebb mennyiségű és mérsékelten emlékezetes tartalmával képes volt felvenni (úgy-ahogy) a versenyt a Netflix-szel, pont eme fontolva haladó megközelítésének hála és csak kitermelt olyan címeket, mint a Jack Ryan, a Preacher, vagy a Star Trek: Picard. A nem rég indult Apple TV viszont még jól érezhetően hozzájuk képest is a nehezebb utat választotta a The Morning Show-val az élen, hiszen elég erősen fogott a tolluk, amikor kvázi lakásbelsőkben és stúdiókban játszódó műsorukra elszórtak 300 millió dollárt. Persze ez az összeg nem egy évadra, hanem kettőre szólt, de azzal, hogy vezető neveiknek olyan neveket szereztek meg, mint a Jóbarátok óta a sorozatokban maximum csak vendégszereplést vállaló Jennifer Aniston, az Oscar-díjas Reese Witherspoon, valamint Steve Carell, érezhetően igencsak a zsebükbe kellett nyúlni (a két színésznő epizódonként 1.25 millió dollárt kapott) és igyekeztek biztosra menni. Erre pedig azért is volt szükség, mert amikor a sorozatok terén az elmúlt években a közbeszédet az olyan fantasy szériák uralták, mint a Trónok harca, vagy a már említett Stranger Things mindenképpen rizikófaktorra vall egy sztárokkal teletűzdelt - ennek megfelelő csillagászati gázsikkal kitömött - eredeti ötleten alapuló, beszélőfejes koncepció. Különösen, ha az a Hollywoodot lángokba borító #metoo-t teszi meg központi témájának, mindezt egy hírműsor háttérstábjának szemén keresztül.
Vagyis mindenképpen darázsfészekbe nyúltak és nem feltétlenül rövidtávban gondolkoztak. Márpedig a szexuális zaklatások kapcsán a mai napig kerülnek elő csontvázak a szekrényből és Harry Weinstein vagy Kevin Spacey meghurcolásával a filmipar igyekszik letudni a felelősségét. Márpedig a The Morning Show egyik nagy tanulsága az, hogy az efféle botrányok után semmi sem lesz ugyanaz, mert mindennek súlyos következményei tudnak lenni, mind pénzügyileg az adott vállalatra (Rest in Peace Weinstein Company!), mind pedig a maguk mögött hagyott emberek lelkében. És nem kizárólag azokéban, akik elszenvedték ezeket a bántalmazásokat, visszaéléseket, hanem akik akarva-akaratlanul asszisztáltak mindezekhez a visszaélésekhez, csak mert elfogadták a játékszabályokat.
A The Morning Show pedig kapásból ezzel indít: egy vezető reggeli hírműsor férfi hostjáról, Mitch Kesslerről (Steve Carell) kiderül, hogy több kolléganőjével is kikezdett, ennél fogva azonnal röpül a műsor éléről, ezzel pedig méginkább kiszolgáltatva a vállalati nagykutyáknak a megkopott fényű műsorvezető társát, Alex Levy-t (Jennifer Aniston), aki igyekszik az előnyére fordítani a kialakult helyzetet a felszínen maradáshoz. Erre pedig kapóra jön a vehemens vidéki riporter, Bradley Jackson (Reese Witherspoon) beemelése a showba, amely csak méginkább feszültebbé teszi a helyzetet a híradó stábjában. 
Ez csupán az alapfelállás, hiszen miközben innen indítva megkezdődnek a szokásos hatalmi játszmák, ahol gondosan felépített karrierek, sorsok forognak kockán, a sajtóetikai - írott és íratlan - szabályokat éppúgy igyekeznek körbejárni (például mennyire fontos a narratíva uralása, hogy ki, mikor, hol, hogyan, kinek és mit nyilatkozik), mint a #metoo kapcsán felmerülő kérdéseket. Közel sem teljesíti maradéktalanul eme vállalásait, de elmondhatja magáról, hogy érdemben foglalkozik velük. "Minek ment fel?! Miért nem állt ellen?! Biztosan csak a karrierje előmozdítása érdekében csinálta?! Miért kell ezen kiakadni?! Ez mindig így működött!" Mind ismerjük ezeket a frázisokat az elmúlt évekből és erre ad a széria válaszokat. Viszont koránt sem egyértelműeket, könnyen fogyaszthatóakat és ezzel együtt kielégítőeket, ami miatt könnyedén a néző torkán akadhat egy s más. Mint ahogy szereplői sem szimplán fekete-fehér jellemek, mindenki meghozza a maga kényes, sokszor nem éppen okos döntését, de a széria - különösen a pattanásig feszült fináléra - teljesen logikusan körbejárja szereplőit és érthetővé teszik motivációikat. Érthető, hogy a kegyvesztett Kessler miért akarja rehabilitálni magát. Világos, hogy a csatorna feje, Fred Micklen (Tom Irwin) miért akarja a szőnyeg alá söpörni az egészet. Érthető, hogy a producer, Chip (Mark Duplass egyenesen remek) kétségbeesetten küzd, hogy túlélje a feje fölött összecsapó szarvihart, mint ahogy Alex, Bradley és a többiek motivációi is világosak ebben az összetett sakkjátszmában. Érthetőek, viszont ez nem jelenti, hogy morálisan elfogadhatóak és a széria egyik ereje pont abban rejlik, hogy a legutolsó világosítótól a legfelső nagykutyáig ki mennyire eszmél rá (avagy éppenséggel nem, még akkor sem, amikor mindez tisztán látható és egyértelmű), hogy ez a mentalitás elfogadhatatlan. Nem csak most. Mindig is annak kellett volna lennie.
A sorozat pedig adná az összehasonlítást Aaron Sorkin Híradósok című sorozatával, azonban a The Morning Show - minden elemeltsége ellenére - életszagúbb annál. Egyrészt figurái tényleg úgy beszélnek, úgy viselkednek, ahogy azt a valós helyzetben tennék, avagy tették, szemben Sorkin idealizmusával és lexikonok kivonatát párbeszédekben puffogttó szereplőivel. Másrészt pont ez a komplexitás ad teret színészeinek a kibontakozáshoz és a 10 epizód bőven ad lehetőséget mindenkinek arra, hogy karaktere súlyának megfelelően kibontakozhasson. Élükön Jennifer Anistonnal, aki a legfőbb nyertese a sorozatnak. Aniston ugyanis nem véletlenül tudott sztárrá válni a Jóbarátok után is. Ennek persze megkellett fizetnie az árát és javarészt a filmproducerek Rachel Green valamiféle alteregóját várták tőle, ő ezt pedig mindig hibátlanul hozta, színészi kvalitásait pedig jobbára kisebb mozikban, független filmekben (pl. Jóbarátnők, Jóravaló feleség) kamatoztatta. Szerencsére a készítők itt egyértelműen a színésznő Anistont akarták, nem a jól bejáratott sztárt (mégha egy jól bejáratott sztárt is formál meg), aki maximálisan él is a lehetőséggel, egyben jelzi is azt a producereknek, hogy sokkalta inkább számoljanak vele ebben a formában ezentúl.
Egyértelműen ő uralja a showt, ez viszont nem jelenti azt, hogy Witherspoonnak, vagy Carellnek ne jutna lehetőség, hogy megvillogtassák tehetségüket. Előbbi csupán egysíkúbb a mindig az igazság bajnokaként harcoló, mindenre rácsodálkozó vidéki riporter képében, Carell figurája pedig érdemben a szezon második felében jut szerephez. A showt viszont egyértelműen a Billy Crudup által megformált Cory Ellison lopja, aki sajátos tudományos hasonlataival és egyszerre humoros, ugyanakkor fejbevágóan kijózanító, logikus megnyilvánulásaival élvezettel halászik a zavarosban.
A dramaturgia pedig olykor valóban hullámzó, lévén itt-ott didaktikusabb a kelleténél, vagy nem abba az irányba megy el a narratíva, mint amerre egészen addig mutatott (ez pont a fináléban válik szembeötlővé), a már említett Híradósok mellett viszont garantáltan tananyag lesz a kommunikáció szakokon, de akár még a szimpla etika, erkölcstan oktatásban is megállja a helyét. Azonban a kezdeti kiforratlanságai ellenére is tisztán érezhető, hogy az Apple-nél - John Hammond után szabadon - nem spóroltak semmin és ez a külcsínen túl kivételesen a belbecsben (írás, rendezés) is megmutatkozik, amely nem csak igényes, hanem fontos sorozattá is emeli a The Morning Showt, amit nem lenne szerencsés, ha szem elől tévesztenénk.
