Emlékeztek még a A rajtaütés mindkét részére? Feltételezem igen, micsoda ostoba kérdés is ez, nehéz nem emlékezni két olyan filmre, ami valóságos hurrikánként söpört végig a befogadó érzékszervein és váltotta ki rajongását az akciófilm műfajának kedvelőinek. Ez a két indonéz darab sodró lendületével és széles vigyorral nyugtázott, kvázi költőien brutális harcjeleneteivel csábítgatott el bennünket, melyek megtekintése után valahogy bármely amerikai akciófilm kismiskának tűnt. Nos, a két filmnek megérkezett a szellemi örököse, a The Night Comes For Us. Ha pedig azt hitted, hogy már mindent láttál, és nem tud semmi meglepetést okozni, készülj fel arra, hogy nagyot koppansz.

A film indulásától számítva nincsen sok felkészülési időnk, de Timo Tjahjanto rendező azt a kevés időt legalább úgy tölti el, hogy felvázolja szépen a helyzetet és bemutatja a főszereplőket, valamint azok mozgatórugóit, legfőbb karakterisztikáit, egymáshoz fűződő kapcsolatukat. Nem ereszti bő lére, nem kezd el feleslegesen belemenni a személyes drámákba, viszont érzelmi szempontból megágyaz minden későbbinek éppen annyira, hogy nézőként tudjuk hová tenni cselekedeteiket és kölcsönözzenek nekik legalább minimálisan bizonyos mélységet. Az egész kiindulópont egyébként annyira egyszerű és annyira sokatlátott, hogy leírni is fárasztó: adott egy férfi, Ito (Joe Taslim), aki filmünk elején a nagyhatalmú Triád tagjaként ahelyett, hogy megölne egy kislányt, inkább meghagyja az életét, ezzel pedig munkaadói, meg úgy az egész alvilág rászakad a nyakába és bárhová megy, lépten-nyomon belebotlik valakibe, aki meg akarja őt ölni. Egykori munkaadóival és annak hű csatlósaival folytatott harca bár teljesen kilátástalannak tűnik, szövetségesei azért akad egy-kettő régi bajtársa személyében. A maffia kötelékéből kilépni nemhogy nehéz, egyenesen lehetetlennek hat, ezt pedig gyorsan megtanulja mind a főhős, mind pedig a néző. Az erőszak magával ránt és mélybe húz. Spirál ez, ami nem enged.

Nem néztem nagyon az órámat, de nem telhetett el teljes fél óra, mire Timo elkezdte csonttörő mesterkurzusát. Bár egy-két elkapott kósza kritikából gyanítottam, mi vár rám, még így is egészen meglepődtem azon, amit kaptam és azt éreztem, már-már arcátlannak hat az, ahogy a rendező levezényel egy akciójelenetet, mely bármely más filmben csupán egy kezdeti, relatíve rövid ízelítő lenne abból, ami majd a későbbiekben fokozódik. Amikor azt látod, hogy hősünk ellenségei nem hogy nem fogytak el, de még többen jönnek, sejtheted, hogy itt nem a megszokott rendben mennek a dolgok. Ami másnál csak egy öt-tíz perces hirig lenne, az a The Night Comes For Us esetében egy epikus méretűre felduzzasztott, megállás nélküli hentesmunka, melynek során az embereket valóságos rongybabaként rángatja a rendező ide-oda és mint egy minden gátlástól megfosztott tízéves, mindent és még annál is többet meg is csinál velük. Ha vágytál már egy akciófilmre, amelyben belek fordulnak ki, kezek szakadnak le és a szereplők egy ponton állati csonttal csépelik egymást nagy hústömegek között, akkor ez a Te filmed. Ha pedig ezt a látványt bírod gyomorral és idegekkel bő két órán keresztül, akkor életed egyik legjobb élményében lesz részed.

A The Night Comes For Us olyan kíméletlen erővel sújt le, hogy igazán nem lehet ettől se köpni, se nyelni, A rajtaütés-filmekből megtapasztalt zsigeriséget pedig biztos ami biztos, megszorozza még vagy tízszer. Még az is megbocsátható, amikor már érezhetően túltolt egy jelenetet, mert akkor legalább van annyi érzéke, hogy tartson legalább egy szusszanásnyi szünetet, emlékeztessen bennünket a tétekre, hogy mi forog kockán, miért is történik mindez, hogy aztán újult erővel térjen vissza ahhoz, amit igazán szeret. Nem elhanyagolható az sem, hogy a főszereplő Joe Taslim-nak van annyira hiteles megjelenése, hogy ne csak a harcost, de a gyötrődő férfit is lássuk benne, aki sokszor láthatóan legszívesebben összeesne, mégis folytatja a küzdelmet, mert nincs más választás. Szájtátós akciójelenetei profin koreografáltak és azonnali, heves reakciót kívánnak maguk után (nem egyszer muszáj volt hangosan feljajdulnom), amikor pedig azt hiszed láttad a legjobb részt, csak rátesz még egy lapáttal. Ez az a film, amiben a két szereplő verekedés címén valósággal cafatjaira tépi a másikat, én pedig nézőként perverz módon élvezem ezt. Ez az a film, amiben ha meglátsz verekedni egymással három nőt, a legutolsó, ami eszedbe jut az a kifejezés, hogy "cicaharc". Ez az a film, amire minden további nélkül ráaggathatjuk az "akció-orgia" címkét, mert bizony megérdemli.

Hús és csont olyan észvesztő tombolása ez, mely amennyire fejbe kólint, olyannyira vált ki eksztatikus örömöt. Kicsit emlékeztet John Woo heroic bloodshed-jeire, csak épp kevesebb a melodráma és puritánabb, barbárabb összeütközések tarkítják hőseink útját. Kimerítő, pokoli két óra ez, ami új életet lehel a műfajba és amennyire én sejtem, még a halottaiból is képes lenne feltámasztani bárkit.