Jennifer Kent igen tehetséges rendező, bizonyította ezt már a múlt évtized egyik legerőteljesebb horrorjával, a The Babadookkal. A The Nightingale-lel műfajt váltott, de a szikár és gyomorba vágó stílusát megtartotta.

Az 1800-as évek Ausztráliájában járunk, azon belül is a brit kolonizációs háborúban. Clare (Aisling Franciosi) egy ír elítélt, aki büntetését letöltve férjével és kisbabájával végre szabad lenne. Az őt felügyelő brit tiszt ezt máshogy gondolja, a konfliktus elmérgesedik, s tragédiába torkollik. Clare megtörve bosszút esküszik.

Első blikkre minek látszik a The Nightingale? Egy manapság oly divatos, erős nőt középpontba állító bosszú sztorinak. Ez részben igaz, de Kent csak az alaptézisében használ sablonokat, a kész mű fényévekre van attól, hogy a bevett paneleket használja. A film nagyon sokrétű, mélyre ás a traumák lélektanába, a düh, a bosszúvágy, az elfojtott harag mibenlétébe, mindemellett szépen kontrasztba állítja az indokolt és az indokolatlan gyűlölet okozta következményeket. A két és negyed órás cselekmény hosszú, de mindig történik valami ebben a kegyetlen road movie-ban. Kent olyan első harmadot ad, hogy fél óra után mi is összetörve, meggyötörten érezzük magunkat, mint Clare. Aki nem retten meg az erőszaktól, azt is kikezdi a direktor nyers és naturalista ábrázolásmódja, illetve ahogy folyamatosan egyre feszültebb légkört teremt, mely végül a zsigeri romlottságban tetőzik be. Visszataszító, dühítő, de menni kell tovább, hogy a tettes megfizessen, ugye? Kent ezt a kérdéskört is autentikusan közelíti meg. Clare forrong és hajtja a gyűlölet. Követi a brit tisztet, ám nem ismeri a dzsungelt, így egy bennszülött személyében útitársra lel, noha semmi kedve hozzá. Borítékolható, hogy idővel megkedvelik egymást, de ez a botcsinálta barátság sem úgy alakul ki, ahogy azt megszokhattuk.

A szenvedés és a fájdalom köti össze őket, ami egy olyan keserű élt ad a kapcsolatuknak, hogy abba belegondolni is nyomasztó. Eközben nyomon követjük a brit tisztet is, aki már-már elnagyoltan romlott. Borzasztóan lélektelen, nincsenek érzelmei, csak rombolni képes. Szélsőséges figura, nem ártott volna kicsit árnyalni rajta, de érthető Kent koncepciója vele kapcsolatban. Az utolsó harmadra érkezhetne a leszámolás, ám újfent sikerül meglepetést okozni, bár ezt legalább annyian fogják elítélni, mint támogatni. A The Nightingale-ben ugyanis sokkal inkább a revansig vezető úton van a hangsúly, mintsem a bosszú tényleges beteljesülésén. Minden leolvasható Clare arcáról. Más az indulásnál látható megtörtség és más a zárásnál. Természetesen vannak elkerülhetetlen lépések, de Kent mindezt úgy hozta tető alá, hogy végtelenül egyedinek hasson. Mindezek ellenére nekem valami hiányzott ahhoz, hogy berántson érzelmileg a film. Sokkol, dühít és drukkolunk Clare-nek, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy igen, ezt így kell. Talán ha bő negyed órával rövidebb lenne, jobban tetszene, esetleg az arányokkal trükközhetett volna a direktor, nehéz megmondani, de a zárásnál nem azt éreztem, amit szerettem volna.

A The Nightingale így is piszkosul erős film. Nagyon rossz nézni, kikezdi az ember lelkét és nem ad feloldozást. Nyers, szikár stílusú bosszú sztori, amit nehéz szeretni, mert nagyon nem hálás darab, de az egyediségéhez kétség sem fér. Mázsás súllyal nehezedik ránk és bizony sokáig rajtunk is marad.