The Strain 1. évad – Kritika

Természetesen nem fogok egyesével végig menni a részeken, de akadnak olyanok, amik kiemelt figyelmet érdemelnek. A legelső epizód is ezek közé tartozik. A pilotoknak amúgy sincsen könnyű dolguk, hiszen gyakran ezek minőségén áll vagy bukik az egész sorozat. A The Strain szerencséjére a debütáló rész forgatókönyvéért a könyv írói, a rendezésért pedig maga Guillermo Del Toro a felelősek. Ehhez mérten egy roppant ígéretes történet kezd el kibontakozni előttünk. New Yorkba érkezik egy repülőgép, amiről a landolás után semmi életjel nem mutatkozik. Ekkor ismerjük meg főhősünket, Dr. Ephraim Goodweather-t (Corey Stoll) és társát Dr. Nora Martinez-t (Mía Maestro), akik a járványügyiek szolgálatában lépnek elsőként a gép fedélzetére, ahol nem várt látvány fogadja őket. Látszólag minden egyes utas halott, de erőszaknak semmi nyoma és csupán néhány furcsa parazitaszerű féreg utal arra, hogy egy komolyabb vírussal állhatnak szemben. A repülőgép átvizsgálása során négy utas váratlanul felébred és innentől kezd igazán kibontakozni az a valóban érdekes történetszál, ami a kór megismerésével foglalkozik.

Na igen, a kór. A leglényegesebb eleme a sorozatnak, hogy (eleinte legalábbis) nem valami misztikus forrásból eredő hatalomnak tudja be a vámpírok képességeit, hanem egy biológiai vírusnak, egy parazitának, ami az embereket megfertőzve rajtuk élősködik, és félholt bábokká változtatva őket szerzi meg a táplálékát. Az így létrejött vámpírok testileg is rengeteg változáson mennek keresztül. Külsőre inkább zombikra hasonlítanak, belül pedig egy csápot növesztenek, ami a szájukból akár több méterre is kiölthető szívószervként funkcionál. A megölésükhöz a leghatásosabb módszer a napfény, de tekintve, hogy inkább éjszaka aktívak egy jó erős UV lámpa is megteszi a hatását. Abban az esetben, ha mégis saját kezűleg akarnánk elvégezni a piszkos munkát, mindenképpen rántsunk elő egy éles, lehetőleg ezüstből készült kardot és azzal távolítsuk el a fejüket a testtől, ha pedig ez is megvolt a biztonság kedvéért azért égessük el a maradványokat. Na de tényleg csupán ennyi dolga van karaktereinknek?

Természetesen nem. Itt jön be a vámpírok eredete, és evolúciója. Ez pedig talán a sorozat két legértékelhetőbb karakteréhez fűződik. Az egyik az idős vámpírvadász, Abraham Setrakian (David Bradley), aki évtizedes küzdelmei során már mindent megtudott a fajról, amit tudni érdemes. A másik pedig egy jól öltözött, de félelmetes kisugárzással rendelkező német úriember, Thomas Eichorst (Richard Sammel), aki egy nagyobb hatalom szolgálatában rendezi úgy az eseményeket, hogy azok kedvezőek legyenek a vámpír vírus elterjesztéséhez. Ezenkívül Eichorst az élő példa arra, hogyan néz ki egy továbbfejlődött példány. Setrakian professzor visszaemlékezéseiből megismerhetjük az egykori német tiszt emberi énjét, melyből kiderül, hogy sokat nem változott az átváltoztatása óta, legfeljebb még kegyetlenebb lett. Egyértelműen ennek a két karakternek a párharca van leginkább kidolgozva, és valószínűleg ezek a pillanatok jelentik a sorozat csúcspontjait. Viszont ettől sajnos már csak lefelé van.

Vámpíros sorozat lévén hullanak az emberek, mint a legyek, de voltak olyan jó fejek a készítők, hogy az első évad során csak az idegesítő karakterektől szabadítottak meg minket, persze sajnos van közöttük olyan, aki vámpírként továbbra is „örömteli” perceket okoz számunkra. Visszagondolva, talán csak egy szereplő halálát bánom, de az igazat megvallva az ő esetében sem igazán a karakterének hiánya zavar, hanem sokkal inkább a színészé. Így hát túl sok drámát hiába is keresnénk, nem fogunk találni, az a kevés pedig, amit bele szeretnének erőltetni Eph családjának kapcsán, inkább irritáló, mintsem drámai. Óh, ha már az ő családjánál járunk. A fickónak van ám egy fia is, akit rendszerint hurcolásznak ide-oda és tulajdonképpen nem is lenne baj a kissrác színészi játékával, de ahogyan az a karakter meg van írva, az teljesen nevetséges. Egyszer annyit látunk, hogy néhány perc alatt felfogta, hogy mi a helyzet és még a lefejezett ember látványa is teljesen okés neki, de valamivel később már azon nyafog, hogy mikor mehet haza. Miután apuci elmondja neki, hogy itt nem lesz hazamenetel egyhamar, bólint rá egyet és máris kivont karddal indul vámpírt irtani, csakhogy ezek után újfent elbőgje magát még a látványuktól is. Valahogy ez a viselkedés engem eszméletlenül zavart, mert nem láttam sok logikát ebben a nagymértékű csapongásban. A megfelelő módszer az lett volna, ha nem percek leforgása alatt tudatosult volna benne, hogy mi zajlik körülötte, hanem fokozatosan ismerte volna meg ő is a vírust és nőtt volna fel az új világrendhez.

Folytatásképp nézzük a csipet csapat maradék két tagját. Először is ott van a patkányirtóból lett vámpírvadász, Vasiliy Fet (Kevin Durand), aki csupán néhány elvétett poénja miatt lehet szimpatikus. Na meg persze a hacker csajszi, Dutch Velders (Ruta Gedmintas), aki azon idegesítő szereplők közé tartozik, akik még megmaradtak embernek. Itt van tehát egy rakatnyi érdektelen szereplő, akiknek feltett szándékuk megölni a Mestert, a vámpírok leghatalmasabbikját, akinek nagyságáról ódákat zengenek és… Igen, ő az az alul látható képen. Amikor a sorozat nézése közben megláttam, nem tudtam mit csinálni, csak nevetni rajta. Elképesztően röhejesen néz ki és nem értem, hogy miért gondolták azt, hogy ez így jó lesz. Az egyetlen pozitívum vele kapcsolatban, hogy nincs túl sokat a képernyőn, így legalább Eichorst kibontakozhat főgonoszként, még ha gyakorlatilag nem is ő az, és legalább megpróbálja szinten tartani a műsor színvonalát.

Végezetül röviden elemezzük még a szezonzáró epizódot és a körülötte zajló eseményeket. Elöljáróban el kell mondanom, hogy szerintem sokkal jobban jártunk volna, ha csak ez a 13 rész jelent volna meg és egy mini sorozatot kapunk, amiben az utolsó rész le is zárta volna a történetet. Ez természetesen, tekintve, hogy egy könyv trilógia adaptálásáról van szó, lehetetlen, de éppen ezért végtelenül kínosan és helyenként nevetségesen sikerült a lezáró epizód. A korábban emlegetett csapat elindul elpusztítani a Mestert remélve, hogy vele együtt hal az egész vámpír vírus is. Nem véletlenül neveztem őket „csipet-csapatnak” korábban, mert egy igazi szedett-vedett társaság, köztük egy kisgyerekkel, akit magukkal visznek a Mester vérszívókkal tele tömött búvóhelyére, mondván, hogy ott biztonságosabb. Mivan!? Az önkéntes vámpírvadászok egyesülete egyébként azért is hat nevetségesen, mert időközben felvezettek egy elit vámpírokból álló vámpírirtó kommandós csapatot. De most komolyan… Rájuk eddig azért nem tértem ki, mert nagyon kevés szerepet kaptak és egy másik mellékszálhoz van igazán közük, na meg érezni rajtuk, hogy a 2. évadra tartogatják őket, pedig azzal ahogyan kiosztottak néhány fejest, máris menőbbek, mint eddig bárki a sorozatban. Arról nem is beszélve, hogy a vezérük egy olyan vámpír maszkírozást kapott amilyet a Mesternek is kapnia kellett volna, hogy komolyan vehető legyen. Visszatérve az utolsó rész eseményeihez. Az epikus küzdelem a vámpírok és a vadászok között sajnos elég kínosra sikeredett. Azt már meg sem kérdezem, hogy mikor tanult meg mindenki profin célozni, mert sokkal inkább az foglalkoztat, hogy miért felejtették el ezt a tudást, amikor egy olyan ellenfélre kellett lőni, aki számít is valamit? Mondjuk a válasz egyszerű, azért, hogy legyen 2. évad, de le lehetett volna ezt bonyolítani kevésbé zavaró keretek között is.

A végső konklúzió tehát az, hogy a The Strain sokkal ígéretesebb sorozatnak indult, mint ami lett belőle, de ha megfogott az első néhány rész, akkor ugyan olyan szórakoztató lesz egészen a végéig. A csatorna már berendelte a 2. évadot, melynek forgatása novemberben meg is kezdődik és reménykedek benne, hogy az 1. évad hibáiból tanulva kevesebb negatívumot tudok majd felsorolni jövő ilyenkor. Én mindenképpen továbbra is követni fogom a szériát és talán nem is hiába, hiszen az első 13 rész végére máris olyan érdekes szálak kezdtek el kirajzolódni, amik a folytatásban szólhatnak majd igazán nagyot. https://www.youtube.com/watch?v=efUQxaC3p7Y

Oldalak: 1 2