Hirdetés

The Void - Kritika

|

Effektus-telített, hangulatos szerelmes levél a kézműves szörnyhorrorok felé.

Steve Kostanski és Jeremy Gillespie már előző filmjükkel is felhívták magukra a figyelmüket azon filmbubusoknak, akik otthonosan mozognak a filléres trash-filmek világában (ez volt az Emborg című gyöngyszem), így magától értetődő, hogy újabb húzásukkal is valahol a véres nyolcvanas években turkálnak. Turkálnak, felforgatva az egész bélrendszert. Ám míg az Emborg inkább egy harsány, parodisztikus hangvételű agymenés, addig újabb filmjük afelé tendál, hogy kicsit komolyabb hangvételt üssenek meg. 

Hirdetés

A The Void a legalapabb klisékből kezd el építkezni: végy egy kisvárost, majd végy egy helyi rendőrt, aki fekete báránynak számít az őrsön. Becsületes, de ha arról van szó, akkor hajlamos némi szabályszegésre, de egyébként nincsenek mostanában túl jó napjai. Élete vakvágányra ért, egykori barátnőjével való kapcsolata nem nevezhető valami virágzónak, arról nem beszélve, hogy eléggé elszaródott az az estéje, amelyiken filmünk cselekménye zajlik. Ha megvolt a bemutatkozás, végy egy egyszerűnek tűnő ügyet (egy férfi sebesülten kóvályog ki emberünk elé egy erdőből), majd terelj be mindenkit a helyi kórházba. Nagyot dob a helyzeten, ha az a kórház történetesen majdnem üres, mert nemrég egy tűzvész miatt kissé leamortizálódott. Megvan mindez? Jó. Akkor ez után nincs más dolga az embernek, mint növelni a feszültséget, kicsit bemutatni a szereplőket, némelyiket egymás ellen uszítani, majd ha mindezzel megvagy, akkor kezdheted is szépen folyamatában terrorizálni hőseinket. Innentől kezdve már az egyén kreativitására van bízva a helyzet, hogy milyen szituációkat tud teremteni és milyen rémeket, miként tud ráuszítani a delikvensekre. 

Gillespie és Kostanski elég sok horrorfilmet megnézhettek, mire elkészítették filmjüket, mert minden kis képkockájában felfedezni véltem a mögöttes lelkendezést és műfaji tudást. Tudják jól, hogy csak úgy, bele a vakvilágba nem szabad belezni, meg is kell annak alapozni - az pedig, hogy mindezt az alapozást egyszerűen, egészen szórakoztatóan hajtják végre, elnyújtást nélkülözve, dicséretes. De tudom, nem feltétlen ebben mérendő az, hogy valaki mennyire ért a horrorhoz. A lényeg abban van, hogy mit tud kezdeni a film húsával. Hogy úgy mondjam. A The Void effektus-orientált film, ami alatt tessék azt érteni, hogy igen nagy örömmel dúskál a jóban - olyan kaján örömmel teszi ezt, olyan lelkesen szabadítja el rémlényeit, hogy a horrorrajongó megnyalintja szépen mind a tíz ujját a stáblista lejárta után. Mellőzve a digitális trükköket, nagy mértékben vonultat fel kézműves procedúrával készített effekteket, amiket nézve nem csak jó érzéssel gondolunk vissza a régmúlt szép időkre, de arra gondolunk: mi a francnak nem lehetne minden ilyen kreatúra-horrort ezzel a módszerrel készíteni? Még akkor is, ha a lényeknek maguknak nincsen olyan jól kivehető személyiségük (ez nem baj), mégis elég rájuk nézni és érezhetjük, nem csak úgy odakenték őket minden gondolkodás nélkül. 

A film leginkább az utolsó harmadban fogja megosztani közönségét, amikor is az addigi standard, egyhelyszínes rémfilmek territóriumától átnyargal egy sokkal elszálltabb terepre. A fantázia és az eredetiségre való törekvés persze kétségkívül megmutatkozik itt is, csak épp a történetmesélés lesz csöppet döcögős, néhány megmagyarázatlan dolgot hagyva maga után a film. Haragudni ezért mégsem lehet rá, mert legalább eredetinek hat, kivitelezésében pedig erősnek mondható - főként, ha a látványt nézzük. 

A rendezőpáros kétségkívül hatásos, kifejezetten hangulatos és őszinte, műfaj iránti lelkesedéssel telített szerelmes levelet jegyzett a horror műfajához. Víziójukat dögösen gusztustalan látványelemekkel vitték színre és ha a narratíva picit meg is bicsaklik a végén, a pozitívumok bőven kárpótolnak az esetleges szemöldökráncolásért. Arról nem is beszélve, hogy a zenei aláfestés többször is John Carpenter munkásságát idézi (meg amúgy maga a film is bőven táplálkozik a Mester filmográfiájából), a színészek között pedig ott találhatjuk a szélesebb közönségnek szánt filmekben méltatlanul keveset foglalkoztatott Kenneth Welsh-t is. Akit a Twin Peaks-rajongók Windom Earl-ként ismerhettek meg a kilencvenes években. Ha van horror az aktuális felhozatalból, amit ajánlani lehet laza, sörözős péntek vagy szombat estékre, úgy a The Void kifejezetten ezt a típust képviseli. 

The Void (2016)

Kinek Ajánljuk
  • Azoknak, akik hiányolják a mai felhozatalból a kézműves effektusokat.
  • Azoknak, akik nem idegenkednek a gusztustalanabb képsoroktól.
  • Akik mindig szívesen néznek egy jó kis kórházas horrort.
Kinek Nem
  • Akik semmilyen nosztalgiát nem éreznek a nyolcvanas évek horrorfilmjei iránt.
  • Akik úgy egyáltalán, nem szívlelik azokat a filmeket, amiben egy fő attrakció abból áll, hogy egy gusztustalan szörny kibelez valakit.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.