Picit zavarban vagyok. Hogyan is érdemes nézni a This Is Me...Now-t? Egy hatvanöt perces játékidejű alkotásról beszélünk, amely jóval kevesebb, mint egy standard nagyjátékfilm, de hosszabb egy átlagos rövidfilmnél. Nevezhetjük videoklip-válogatásnak is, de ahhoz viszont túl sok benne a narratív elem, a narratív összekapcsolás. Hívhatjuk nemes egyszerűséggel filmnek, abban viszont sok köszönet nincsen. De tudjátok mit? Próbáljuk meg.
Jennifer Lopezt nem kell bemutatni senkinek. Ő az a bronxi lány, aki a hatos buszon utazott, majd egyszercsak a hírnév megtalálta magának - azóta pedig megannyi stúdióalbumot, valamint filmszerepet követően a rajongók (sőt, nem csak a rajongók) minden lépéséről tudnak. Tudják, hogy éppen kivel szűrte össze a levet, tudják, hogy éppen újra összejött Ben Affleckkel és tudják azt is, hogy szeretné, ha az ura többször mászna rá és kezdeményezne szenvedélyes szexet. Igazából, bevallhatjuk: többet tudunk róla, mint amennyi még a szégyellnivalóság határain belül van. Mindeközben ő az az előadóművész, aki saját magáról mindegyre igyekszik egy olyan képet kialakítani, amelynek kulcsszavaiként ott találhatjuk az "önazonos", a "független", az "erős" és a "törtető" jelzőket.
Ezt a képet egyszerre szeretné erősíteni és picit felülírni legújabb filmje(?), a This Is Me...Now. Melyben egy, a konstans szerelembe esés gyötrelmeivel küzdő előadóművészt alakít, aki tényleg képtelen arra, hogy egyedül legyen saját magával és aki inkább házasságból házasságba, párkapcsolatból párkapcsolatba szalad - még úgy is, hogy egyik-másik a toxikusság bűzölgő mocsarában süllyed el. Azzal tehát nem vádolnám őt, hogy ne lenne önkritikája és ne gyakorolna némi önreflexiót. Lopez részben azt állítja ezzel a filmjével, hogy ő még mindig az a sérülékeny kislány, aki volt, aki hisz a csodákban, hisz az igaz szerelemben (és nem nyugszik, míg meg nem találja), részben pedig azt, hogy lám, tényleg, ő is csak egy ember a sok közül. Aki hibát hibára halmoz.
A történet szerint hősnőnk egy pszichológus (Fat Joe alakításában) foteljében ülve próbálja rekonstruálni önmagát és korábbi ballépéseit, mi pedig különböző zenés betétekként láthatjuk azokat viszont (értelemszerűen az újonnan megjelent album dalaiból válogatva). Eközben hol a közeli barátok aggodalmát kifejező beszélgetéseinek lehetünk tanúi, hol pedig óvó tekinteteiket hősünkre szegező, poénkodó zodiákus-jegyek megtestesítőit figyelhetjük. Ó igen, őket olyan illusztris és random kiválasztottnak tetsző személyek alakítják, mint Post Malone, Sofia Vergara, Jane Fonda(!), vagy éppen Neil deGrasse Tyson.
Dave Meyers rendezését, a This Is Me...Now-t egy olyan szóval tudnám a legjobban jellemezni, ami önmagában ugyan nem feltétlen degradáló, de azért sokatmondó: egotrip. Persze, ez nyilvánvaló, hogyan is NE lehetne egotrip egy olyan film, ami vállaltan öncentrikus és önboncolgató. Viszont többször is megfordult a film nézése közben a fejemben az, hogy ez mind szép és jó, de alapvetően ez az egész tényleg csak azt szolgálja, hogy ismét Lopezről beszéljünk. Szép dolog az önelemzés, de még szebb, ha mértéktartással végezzük, vagy neadjisten beleinjektálunk némi mozgóképes jóízlést is. Ennek a filmnek egyik sem jött össze. Lopez persze kétségkívül gyönyörű, mint mindig, jelenléte - ha úgy tetszik - tekintélyt parancsoló, ezáltal nagyon sok mindent el lehet neki hinni. Elhiszem neki a kolibrimadárról szóló tündérmesét, elhiszem neki, hogy meg kellett tanulnia az önszeretetet ahhoz, hogy tovább tudjon lépni az életben. De azt a filmtől nem tudom elfogadni, hogy a nyitó képsoroktól kezdve ormótlan gicssel támadja a befogadót.
Akár arról a jelenetről beszélünk, amelyben rettenetesen mű és sterilen szép (illetve szépnek beállított) képekben láthatjuk, amint hősnőnk élete szerelmével motorozik a naplementében (hogy aztán túldramatizáltan beállított balesetet szenvedjenek). Vagy akár az ezt követő jelenetről, melyben konkrétan az emberi szívnek a gyári munkásait láthatjuk, amint kétségbeesett harcot vívnak legfontosabb szervünk újraélesztéséért. Virágszirmok, steampunk díszletek és lelkesen vonagló táncoslányok asszisztálásával. Ha a kolibris történet elmesélésekor nem is, itt már egyértelművé válhatott az, hogy ennek a filmnek eszébe sincsen némileg visszafogottabban, árnyaltabban fogalmazni. De igaza is van: ha hatvanöt perc áll rendelkezésére az embernek, akkor az összes létező ingerküszöböt át kell lépni.
Üzenetét, mely szerint önmagunk elfogadása és szeretete az egyik legfontosabb, minden árnyaltság nélkül és giccses elánnal tolja az arcunkba, mintha csak egy Borsa Brown idézetes könyvet lapozgatnánk. A dialógusok szedett-vedett kliséhalmazok, az amúgy sem túl acélos dalokon pedig tényleg nem segít ez a tolakodóan ízlésficamos stílus, amit a film képvisel. De legalább láthatjuk Ben Afflecket karikatúraszerű tévés bemondóként ősz lobonccal, megöregítve. Érteni ezt sem értem, de puszta látványként és tényként egészen mulattató. Remélem, busásan megfizették érte.
