Roman Polanski legújabb filmje egy olyan történelmi eseményt, eseménysort dolgoz fel, amely Franciaország történelmének egyik legfontosabb részét képezi. Filmjének azonban nem ez az egyetlen érdekessége, hanem az, hogy a történések bizonyos aspektusait saját tapasztalataival, életével hozza párhuzamba. A Tiszt és kém - A Dreyfus-ügy ezzel együtt is annak ékes bizonyítéka, hogy a 87 éves rendező még mindig páratlan precizitással képes történetet mesélni.
Először is, kezdjük egy rövid történelemleckével, hogy kényelmesebben képbe kerüljünk a film sztoriját, szinopszisát illetően. 1894-ben járunk, ekkor történt, hogy Alfred Dreyfus-t, a zsidó katonatisztet megfosztják minden rangjától és száműzetésre ítélik, a Franciaországban található Ördög-szigetre. Hogy miért ítélték el őt? A vád kémkedés volt, illetve az ezzel járó hazaárulás, ugyanis bizonyos - alapvetően nem túlzottan erős - bizonyítékok alapján azt feltételezték, hogy a németeknek szolgáltatott át információkat (melyek bizonyos Max von Schwarzkoppen ezredesnek nyújtott át egy listát, melyen titkos katonai adatok szerepeltek). Dreyfus ítélete nem sokat váratott magára, a hadsereg az ügyet lezártnak is tekintette. Az, hogy az ügy a későbbiekben mégis kipattant és nem hagyták nyugovóra térni, nem másnak köszönhető, mint a Dreyfus száműzetése után a francia titkosszolgálat élére került Georges Picquart-nak. Picquart több olyan bizonyítékot is talált, ami azt erősítette, hogy a hadsereg, a bíróság óriásit tévedett és elhamarkodottan ítélkezett Dreyfus-t illetően. Egyik nyom követte a másikat, majd a vége az lett, hogy újra bíróság elé került az ügy, néhány értelmiség hathatós segédletével (köztük a Nana írója, Emile Zola is erősen besegített egy röpiratával). Maga az ügy erősen kettéosztotta egész Franciaországot, felerősítve az antiszemita indulatokat a jobboldalban, ám végeredményben mégis valamelyest gyengítve a katolikus egyház, valamint a hadsereg befolyását.
A Tiszt és kém - A Dreyfus-ügy azzal indít, hogy végignézzük, amint a címszereplőn (Louis Garrel hol kétségbeesetten, hol fájdalmas nyugalmat sugárzó arccal hozza az áldozattá váló férfi szerepét) végrehajtják az ítéletet és minden titulusát megvonják tőle. Beszédes képsorok: tágas téren történik az esemény, a katonaság gyűrűjébe közbefogva a férfi, miközben a "vérszagra" odagyülemlett nézőközönség (más néven: csürhe) már-már habzó szájjal várja, nézi a megaláztatást. Erős indítás, lényegében benne foglaltatik minden: a visszavonhatatlan, makacs ítélkezés, az emberek előtt történő teljes megszégyenítés, valamint a minden mögött megbúvó antiszemitizmus. Ami pedig ezt követi, az történelemlecke Polanski-módra, melynek keretén belül felmondja az összes ismert tényt, az összes fontosabb állomását az ügynek, és bár ez így leírva száraznak és minden izgalomtól mentesnek hat, az eredmény mégis lebilincselő.
Ez legfőképpen annak köszönhető, hogy a rendező szinte észrevétlenül húzza be a nézőt és csúsztatja be bőrünk alá a feszültséget. Észrevétlenül, mert igazából Polanski a maga sajátosan távolságtartó módján meséli el a történetét. Nem lovalja bele magát teljesen érzelmileg, mértéket tart és jellemzi egyfajta elegáns, kimért lényeglátás. Ennek köszönhetően végül mégis sikerül minket nézőket közel vinni ezekhez a történésekhez és sikerül beledobnia bennünket ebbe az egész bürokratikus, politikai és korrupciótól bűzlött spirálba. Nem elhanyagolható az sem, hogy ennek a politikai eljárásnak a feltérképezése, az ártatlan ember áldozattá válásának témája ma is rendkívül aktuális tud lenni - még ha nem is feltétlen abban a fénytörésben, amelyben maga a rendező szeretné láttatni (tudniillik több interjúban is párhuzamot von Picquart és Dreyfus meghurcoltatása, valamint saját maga között).
Érdekes módon azonban itt a főszereplő nem is Dreyfus (ő csak egyfajta katalizátora a kirobbanó drámának), hanem Picquart (Jean Dujardin merev, ám mégis karizmatikus játékot nyújt, aki a szemünk láttára oldódik fel szerepében), akit makacs igazságérzete hajt előre az ügyben. Az ő történetszálával válik politikai krimivé a film és bár feszes tempót ne várjon senki (alapvetően ezt a rendező egyik filmjétől se várja senki), feszültséget annál inkább, ami szépen lassan fejti ki önmagát és éri el hatását. Polanski Picquart nyomozásának bemutatása közben arra is ügyelt, hogy a lehető legpontosabb korrajzát adja az akkori Franciaországnak, így az utcák, a kosztümök autentikus volta mellett nagy hangsúlyt fektetett a közhangulatra, valamint arra, hogy felvonultasson néhány kulcsfontosságú nevet (mint a már említett Emile Zola).
A rendező rajongóinak mindemellett bizonyosan érdekes lehet megfigyelni azokat a motívumokat, stílusjegyeket, amelyek eddig a legnagyobb filmjeit jellemezték. A paranoia, az igazság kétségbeesett hajhászása, valamint az ártatlan ember megfutamodni kényszerülése és vesszőfutása mind ismerősek lehetnek (akár ha a Szellemíróra, az Őrületre, a Rosemary gyermekére, vagy éppen a Kínai negyedre gondolunk), épp csak ezúttal történelmi köntösbe bújtatta és önismétlésnek a legcsekélyebb jelét se véltem felfedezni.
Gondoljunk tehát akármit a rendező viselt dolgairól és botrányairól, a Tiszt és kém - A Dreyfus-ügy bizony egy kiváló, sokrétű alkotás lett, ami egy ereje, tehetsége és mondanivalója teljében lévő direktor munkája. Nem csak remek történelemleckét nyújt, de áthallásaival, aktualitásaival is érdekes néznivalót kínál, miközben lassan csordogáló politikai krimiként, az akkori Franciaország társadalmi helyzetét bemutatva is képes volt behúzni magába. Szép munka!
