Szabó Győző vitathatatlanul az ország egyik legismertebb és legfoglalkoztatottabb színésze. Csernus Imre pedig hasonló népszerűségnek örvend, csak éppen ő pszichiáterként vált híressé, elsősorban sajátos stílusa miatt. Kettejük útja akkor fonódott össze, amikor Győző drogproblémái miatt bevonult az elvonóra, ahol Csernus doki kezelte. A színész könyvet írt az időszakról, elsősorban a tudatmódosítókkal teli mámoros élményekre fókuszálva. Herendi Gábor filmje csak részben foglalkozik ezzel, sokkal inkább a két főszereplőre helyezi a hangsúlyt.
A történet a 90-es évek végén, 2000-es évek elején játszódik, Győző (Molnár Áron) már aktív tévés szereplő és színházi szerepei is bőven akadnak. Felesége, gyermeke van, mégis hiányzik valami. A heroinban látja a megoldást, ami természetesen kihat a karrierjére és a magánéletére is. Kezdetben képtelen szembenézni a démonjaival, de elhatározza, hogy leszokik a szerről, ebben pedig segítséget is kap, noha nem olyat, amilyet elsőre várna.
A regény elsősorban sztorizgatásokból állt, minimális elvonós részekkel, ellenben az adaptáció kétharmadában a terápiát látjuk, így aki arra számít, hogy a könyvet látja megelevenedni, az csalódni fog. A cselekmény első fele a Trainspotting és Rekviem egy álomért vonalat követi. Győző folyamatosan lövi magát, hallucinál és teljesen szétcsúszva megy a gyerekért az óvodába vagy épp lép fel a színházban. Aki látott már néhány drogos filmet, semmi újjal nem fog találkozni, de tény, hogy a tripek hatásosak és vizuálisan is remekül néznek ki. A kezelés indulásával egyúttal stílust is vált a Toxikoma, s egy újabb klasszikust idéz meg, a Száll a kakukk fészkére képében. Az említett címeket természetesen a helyükön kell kezelni, nem majmolásról van szó, inkább viszonyítási alapról.
Mint említettem, Herendi csak részben készített drogprevenciós alkotást, a mű savát-borsát Győző és Csernus (Bányai Kelemen Barna) egymásnak feszülései jelentik. Mindketten lázadók, sőt nyugodtan hívhatjuk őket nárcisztikusnak vagy egoistának. Egyikük sem szimpatikus figura, mégis van bennük valami megkapó, ami miatt drukkolunk, hogy egyenesbe jöjjenek, mondom ezt úgy, hogy mindenki ismeri a történet végét. Az összejöveteleknek, közös beszélgetéseknek megvan a maguk hangulata, a parázs viták tele vannak feszültséggel, ahol a néző is időnként ráordítana a szereplőkre, hogy fejezzék be gyerekes játszadozásaikat. A recept tehát működik, mégis valami hiányzik ahhoz, hogy igazán nagyot üssön a Toxikoma. Herendi lehetett volna nyersebb, komorabb, szívbemarkolóbb, mert sokszor éreztem úgy, mintha egy szépen felmondott házi feladatot néznék, ami kétségtelenül ügyesen be lett tanulva, de a fajsúlyosabb stílus sokat dobhatott volna az összképen.
A drogos kalandok, kontra kezelés arányai szintén nincsenek eléggé kontrasztban. Értem, hogy a film két egómániás harcáról szól, de vártam a mélyebb alámerülést a drogpokolba. A bő két órás játékidő hosszabbnak érződik a szükségesnél, amin a repetitív elemek sem segítenek. Ha egy olyan ember nézi meg a Toxikomát, aki nem hallott a két főszereplőről, egy oké drogdrámát fog látni az illető. Nekünk magyaroknak azonban megadhatja azt a pluszt, ami a hibái ellenére is emlékezetes élménnyé teszi. Hasonlóképp volt ez A Viszkis esetében (ami egy fokkal azért jobb film), ahol ezt remekül kamatoztatta Antal Nimród és most Herendi Gábor teszi hasonlóan sikeresen. Persze ehhez kellett két kiváló színész is, Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna nemcsak a két híresség papírmasé változatai, hanem hús-vér karakterek, tele élettel, érzelemmel. Rajtuk kívül Török-Illyés Orsolya vagy épp Sodró Eliza is pazar, de Áron és Barna egyértelműen uralják a jeleneteiket.
A Toxikoma nekünk magyaroknak fog a leginkább működni, ám műfaji filmként is megállja a helyét. Sokféleképp elsülhetett volna talán jobban ennek a történetnek a vászonra vitele, mélyebb, sötétebb drámával, bevállalósabb rendezéssel, de nem így lett. Szerencsére így is elégedettek lehetünk, ugyanis egy vizuálisan megkapó, szuper színészekkel operáló, szórakoztató (már amennyire egy ilyen film az lehet) darab született. Amíg pedig ilyen közönségfilmek látnak napvilágot, addig van remény a hazai mozi számára.
