Bergendy Péter legújabb rendezésében egy profi széftörő (Anger Zsolt) számára az a feladat jut, hogy törjön fel egy állami tulajdonban lévő trezort. Eltűnt a kulcs, mondják. Emberünk börtönben ül éppen a film elején, de az sem probléma, némi engedmény (mínusz öt év) fejében szívesen megteszi, amire kérik. A Köbli Norbert forgatókönyvéből készült film ott csavar egyet a dolgokon, hogy nem azt teszi izgalmassá, miként jut be a széftörő a trezorba, hanem azt, hogy mit talál bent és hogyan tud majd onnét kijutni. A szituáció bonyolítása érdekében időben 1956 után vagyunk, amikor is a politikai helyzetből adódóan az addig biztosnak vélt szerepek bizonytalanná váltak, a helyes és helytelen közötti különbség pedig egy nagy szürke pacává amortizálódott.

Köbli Norbert forgatókönyveitől megszokhattuk már a minőségi munkát, amely e filmnél is az egyik legfőbb jellemzővé lép elő. A zsánerfilmekre szakosodott író védjegyévé vált történelmi háttér ismét adott, ahogyan az is, hogy a főszereplőket ismételten egy olyan szorult helyzetbe sodorja, amelyben a tettek és gondolatok a vészesen ketyegő óra üteméhez vannak mérve. Hasonlóan A berni követ, a Szürke senkik, valamint az Örök tél szereplőihez, a Trezorban is a történelem kisembereivel, passzívból aktívvá váló áldozataival találkozunk, akik nagy változást nem tudnak véghezvinni, de tisztában vannak azzal, hogy már egy helyes cselekedet is sokat jelenthet.

A Trezor egyetlen nap alatt játszódó cselekménye folyamán a történelem kivételezettjeiből kegyvesztettek lesznek, az addig sziklaszilárd ideológiával rendelkező emberek pedig meginognak. Legyen az börtönbüntetését töltő rab, vagy éppen a jelenlegi hatalommal lepaktáló, de korrupt és kisstílű rendőr, a történelem lencséjén keresztül nézve mindenki csak a túlélésre játszik - a kérdés csupán az, hogy ki az, aki ténylegesen képes arra, hogy túlélje a helyzetet. És mire hajlandó annak érdekében, hogy ez ténylegesen sikerüljön is neki. A filmünk elején megismert Beck János készséggel elvállalja egyszerűnek tűnő küldetését, amely eredetileg csak annyiból áll, hogy törjön be a Belügyminisztérium széfjébe. Honti Kálmán (Scherer Péter), az őt beszervező rendőr szeretné azonban, hogy eközben ellopná onnan az ő aktáját, amely akta ha kikerülne, elég lenne ahhoz, hogy a renoméja tönkre menjen, márpedig arra ildomos odafigyelni, ha az embernek orosz katonák figyelik minden mozdulatát. A trezorban mindenki meglepetésére megbúvó fiatalember (Tasnádi Bence) pedig a tisztaszívű forradalmárként van jelen, aki a behódoló és a vakhitű szemléletmóddal szemben a nép akaratát, a nép szabadságvágyának szimbólumaként veszi fel a harcot és állítja maga oldalára az egészen addig sztálinista nézeteket valló bűnözőt.

A feszes dramaturgiával rendelkező film legjobb és egyben legkellemetlenebb tulajdonsága éppen ebből a jellegzetességéből fakad: irama legalább annyira gyors, mint amennyire rövidre vágottak benne az egy karakterre eső fejlődési ívek hossza. Bergendy és Köbli nem vacakol, gyorsan belevág bennünket a sűrűjébe. A rövid, tömör, lényegre törő dialógus formájában előadott expozíciót követően lényegre tér és onnantól kezdve, hogy Beck bekerül a trezorba, a cselekmény gyors iramban vágtat a végkifejletig. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a Trezor ugyan a szó hagyományos értelmében nem akciófilm, mégis egy akciófilm feszültségével van felvértezve - hiába a limitált játéktér, folytonos mozgásban vannak a karakterek és hőseink jelleme is folyamatosan próbára van téve, formálódásnak van kitéve. A szűkre szabott játékidő ezt igyekszik kihasználni, unatkozásra nemigen van idő, a színészek pedig (a mindig rutinos Anger Zsolttól kezdve a kiváló Scherer Péteren át egészen az ifjú tehetséggel, Tasnádi Bencével bezárólag) tisztességgel helytállnak, játékukra nem lehet panasz. Az értőn megírt, sokszor szellemességet, humort sem nélkülöző dialógusok pedig már csak hab a tortán.

A gyorsított iram azonban olykor hátrányára válik az alkotásnak: amiként a Szürke senkik-nél, úgy itt is, a jellemfejlődés túl nagy kitérővel van megoldva, egyes karakterek és motivációjuk pedig érzésem szerint még több időt igényeltek volna ahhoz, hogy nagyobb súlyt legyenek képesek kölcsönözni a filmnek (gondolok itt Scherer Péter szerepére). Mindezen túl kicsit a befejezés is megbicsaklik az érzelmesség szándékának terhe alatt - hiába szép, valahogy mégis elüt a film többi részétől, több játékidővel jobban is ki lehetett volna bontani ezt a szálat is, hogy nagyobb hatással legyen. Ahelyett hogy katartikus lenne, inkább csak rendben van - hasonlóan a forgatókönyvíró előző filmjéhez, az Örök télhez, ahol a hiteles karakterrajzot beáldozta a hollywoodi stílusú finálé oltárán (szép, jó, de hiányérzetet hagy maga után).  

Mindent összevetve pofás, feszes, izgalmas tévéfilm ez, amely hiányosságai ellenére is kielégítőnek hat, mert érezhetően profik rakták össze, akik a megadott tévéfilmes kereteken belül ezt tudták kihozni, így pedig problémái arányaiban nézve kisebbnek hatnak, mint erényei. Szórakoztató rutinmunka, ami akár iránymutató is lehetne, inspirációul is szolgálhatna a kortárs filmkészítőknek arra vonatkozóan, hogy tessék, így is lehet csinálni. Nem kellenek tankok és hatalmas díszletek ahhoz, hogy megidézzünk egy történelmi korszakot. Elég néhány remek színész és egy jó ritmusú forgatókönyv.