A Troll sokkal többet rejtett volna magában, mint amit végül a nézőknek látni engedtek. Izgalmas, reflexív, történelmi gyökereket felhasználó tanmese helyett egy újabb, Netflixre jellemző hanyag CGI-figurákkal kitömött szörnyfilmet kapunk.
A katasztrófafilmek sokszor taneszözként is szolgálnak: az emberekkel szemben álló természeti vagy technológiai erő általában felhívja a figyelmet az emberiség ártó tevékenységeire, egoizmusára, negatív viselkedésére. A skandináv-germán mitológiából eredeztetett troll itt szintén egy vasútépítés során okozott robbanás következtében ébred fel, hogy aztán szörnyfilmes antagonistaként rettegésben tartsa a tudósokat, politikusokat és civileket egyaránt. Egy paleontológus, Nora a hóbortos apja, egy katona és a norvég miniszterelnök tanácsadójával karöltve megpróbálja megfékezni a feltámadó kőóriást, akiről persze kiderül, hogy nem csak antropomorfizmusában hasonlít az emberre - egyetlen célja, hogy hazajusson a családi barlangba.
Az ötlettelen történet csak egy dolog, egyszerű, sokat látott narratívával is lehet igen szórakoztató mozit összerakni, azonban a Trollban a sztori unásig ismételt, a karakterek sablonosak, hátterük klisés (őrült, meg nem értett tudós; hitetlen, megtérésre váró lány; a többivel ellentétben emberséges milicista; a regnáló hatalmat belülről bomlasztó, kissé szerencsétlen, de öntudatra ébredő sidekick), ráadásul a kapcsolati háló minden alap nélkül igen gyorsan bontakozik ki, nem nagyon teketóriáznak, ha lelkizésről van szó. Holott a gyorsan pörgő expozíció azzal kecsegtet, hogy a játékidő lényegi részében a cselekmény kibontására akarnak fókuszálni, alátámasztva azt az északi mitológia számunkra valószínüleg kevésbé ismert szegmenseivel. A 13 kővé vált trollról szóló bevezető történet felkelti az ember figyelmét, hogy aztán ne kezdjenek a film fantasy aspektusaival jószerivel semmit. Kapunk egy kis (öko)katasztrófát (a troll barlangjának felrobbantása), de a film intertextualitása fájóan céltalan.
Helyszínként a norvég Romsdal-völgy szolgált, ahol megtalálható a Trollryggen-csúcs és a Troll-fal, vagyis megalapozták a lény származását, de a csodás tájban rejlő misztikumot nem használták ki. Kiváltképp úgy, hogy szó esik a Dovre-hegységről, amely többek között Henrik Ibsen, híres norvég író Peer Gynt című drámai költeménye miatt lehet ismerős. Az egyértelmű utalás pedig már az előzetesben is szembetűnő: Edvard Grieg, a Peer Gynthöz írt zenéjének modernizált változatát használják aláfestésként, ezért is lehetett arra alapozni, hogy a kapcsolódási pontokat kellően beépítik a film sztorijába. A trollok alakja a skandináv folklórban sokszor összefonódott az emberben élő félelmek, a gonoszság, a rossz tulajdonságok megtestesülésével, épp úgy, ahogy a Peer Gyntöt is a felnövés elodázásaként, a halogatással teli élet történeteként tartják számon.
A filmben a Raglefant alfaj jellemzői jelennek meg (ami például a 2010-es A trollvadász című norvég horrorban is feltűnik): ezek az erdei trollok az észak-európai hiedelem szerint nem bírják a napsugárzást és messziről kiszagolják a keresztény vért - ez jól rímel az ezres évek környékén bekövetkezett keresztény térítésre. A Troll rétegeltségére kedvezően hatott volna, ha Ibsen drámáját és a norvég mitológiát, a természetfelettit, a történelmet nemcsak érintőlegesen, tessék-lássék módon, a szemfüles nézőket kielégítendő használják, hanem mint központi elemet alkalmazzák a filmben. Így nem kaptunk többet egy olcsó high-concept próbálkozásnál, amelynek egyetlen kevésbé konvenciózus vállalása a félig-meddig unhappy end.
Minden, ami érdekes lehetett volna ebben a filmben a háttérben maradt. A többit innen-onnan szedték össze, máshol viszont jobban működtek. Még a rendező Roar Uthaug korábbi filmjének története is erősen áthallásos, hiszen A hullám című katasztrófafilmben egy norvég geológus és családja a lezúduló víztömeg miatt menekülni kényszerül egy hegy lábánál fekvő faluból. A további szószaporítást mellőzve: a Trollban nagy volt a potenciál, mégsem sikerült felismerni vagy kiaknázni. Helyette megkaptuk a norvég kaijut, aminek humanizálása miatt könnyen rásüthető a filmre a hatásvadász jelző és az erősen mágikus téma abszolút demisztifikációja. Sem történetében, sem képileg nem érdekes, egy újabb egyszerű tucatfilm.
