Tükröm, tükröm – Kritika

A klasszikus mese kifordítása már a történetben megmutatkozik. Elvégre mindig is egyértelmű volt, hogy Hófehérke egy elkényeztetett csitri, és csak az igaz szerelemre vágyik, miközben szegény mostohája verejtékes munkával sanyargatja a népet, ad pompás bálokat és keseríti meg a szolgálók életét. Azonban némi könyvelési hibát (a kincstár üres) orvosolni kell, erre pedig kapóra jön a délceg Alcott herceg, aki viszont beleszeret Hófehérkébe. Ezért a kis árva az erdőben köt ki, ahol összeismerkedik a hét útonálló törpével, miközben a gaz mostoha próbálja behálózni a kőgazdag herceget.

A filmet legegyszerűbben úgy jellemezhetném, hogy bárgyú. Ugyanis minden harmadik szerethető momentumára (pl. harc a bábokkal) jut egy kínos is, amik közül kiemelkedik a herceg öleb szeretete, vagy a mostoha szépségápolása. Ráadásul a film hosszabb a kelleténél, és a már fent taglaltak miatt sem tudom, hogy a leendő hercegkisasszonyok végig bírnák e ülni az izgalmas összecsapásokat és szereplőket nélkülöző bő másfél órát.

Tarsem Singh éleset váltott és a Halhatatlanok vérgőzös mészárlása után egy olyan gyerekfilmet készített, ami le sem tagadhatná rendezője kézjegyeit. Elég, ha csak a szemkápráztató jelmezekre és díszletekre vetjük tekintetünket, vagy néhány lenyűgöző, festményeket idéző beállításra (kiemelném a királynő tükör használatát), mégsem tud eléggé beszippantani a film. Ezért pedig a forgatókönyv éppúgy felelős, mint a rendezés. Egy történet – legyen az mese vagy mélylélektani dráma – akkor jó, ha tudunk izgulni a szereplőért, valamint ha van tétje a cselekménynek, itt azonban mindkettő hiányzik. Utóbbi még magyarázható azzal, hogy egy több száz éves meséről van szó, aminek mindenki ismeri a végkimenetelét, de nem mentség arra, hogy nélkülözi a feszültséget. Előbbi pedig már rögtön az elején elvérzik, ugyanis a nárcisztikus királynő szerepét az egykori Pretty woman, Julia Robertsnek sikerült olyan szórakoztatóan megalkotni, hogy önkéntelenül is szimpatizálunk vele, ebben pedig közre játszik az erőtlen Lily Collins is. Phil Collins pici lánya tehetsége – már ha van neki olyan – nyilván a Kiszel Tünde fénykorát idéző szemöldöke mögött rejtőzhet, mert karaktere teljesen hidegen hagyja az embert, és a kémia a legkevésbé sem működik közötte és (az egyébként szórakoztató) Armie Hammer hercege között. A jobb sorsra érdemes Nathan Lane arcán is a kelleténél többször tűnik fel a „mihez írtam alá?” kifejezés, és a törpök mókás figurái közül se kapott mindenki elegendő hangsúlyt.

Be kell vallanom féltem a filmtől, főleg a tavalyi, rossz emlékű A lány és a farkas után. Noha ez a félelem az előzetesek alapján nem volt alaptalan, mégse tudok haragudni az indiai rendező sajátos víziójára, mert az egésznek van egyfajta infantilis bája, ami áthatja az egészet. Erre talán a legjobb példa a film végi, Bollywoodot idéző táncos dalbetét, ami igazolja azt a mondást: Minden jó, ha a vége jó. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=xNTMpg2SHPg[/embed]

Oldalak: 1 2