Túl a csillogáson
Steven Soderbergh utolsó – vagy legalábbis annak szánt – rendezése „túlontúl buzis” volt Hollywoodnak, ezért az álomgyárnál már évek óta sokkal bevállalósabb TV, azon is belül az HBO nyújtott segédkezet a megcsömörlött direktornak. Szerencsére ez egy cseppet sem érződik a végeredményen, és abszolút méltó búcsú lenne Soderberg számára. A Túl a csillogáson Las Vegas egykori sztárjának, Liberacenak és annak fiatal szeretőjének viharos románcát, azon belül is a szerelem és annak önzésének a tematikáját állítja a középpontba, ami amellett, hogy az őket alakító színészeknek is igazi jutalomjáték, témáját tekintve is univerzális. Az, hogy Michael Douglas elveszik a piperkőc és affektáló zongorista szerepében talán nem meglepő (abszolút megérdemelt volt az az Emmy-díj), de teljesen méltó partnere ebben Matt Damon, és ehhez társul még a röpke szerepben brillírozó Rob Lowe, valamint a szinte teljesen felismerhetetlen Dan Aykroyd. A műfajt nem újítja meg, de mindenképp egy igényesen elkészített, míves darab.
Értékelés: 80%
A Végzet Ereklyéi: Csontváros
Tudom, hogy filmes oldal vagyunk, de ezúton kérem elsősorban a könyvkiadókat (és csak azután a dollárjel pupillájúvá mutálódott hollywoodi producereket), hogy ne akarjanak minden áron unatkozó családanyák és tinédzserek írásaiból kasszasikert csinálni. Cassandra Clare igazi fangirl, karrierjét is Harry Potter és Alkonyat fanfictionökkel kezdte, és ez a könyvéből készült film minden egyes képkockáján érződik. A fent említett két széria mellett még a Star Warsból is pofátlanul nyúl az „alkotás”, ami amellett, hogy egy kaotikus fináléban teljesedik ki, színészei is – már akit annak lehet nevezni – téblábolnak a vásznon. Az unszimpatikus és tehetségtelen Jamie Campbell Bower és Lily „Phil Collins az apám” Collins duó párosa még hagyján, de az olyan jobb sorsra érdemes aktorok, mint a Kívülállókból ide vándorolt Robert Sheehan, vagy Westerost mellőző Lena Headey és Jared Harris (Sherlock Holmes 2) mind csak statisztálnak, az olykor valóban több lehetőséget magában rejtő, már-már horrorral kokettáló univerzumban. Velük ellentétben azonban Jonathan Rhys Meyers (Tudorok, Match Point, Star Wars VII?) nem tudja letagadni azt a blamát, amit főgonoszként leművel, annyira komolyan vehetetlen – tegyük hozzá, az alapanyag sem könnyítette meg a dolgát.
Értékelés: 40%
Diana
Az elmúlt években a reneszánszukat élték a Brit Királyi Családdal foglalkozó filmek, de mindvégig, mint lángoló pallos lebegett a filmkészítők feje fölött a Szívek Királynőjének legendája. Végül ez a hálátlan feladat Oliver Hirschbiegel (A Kísérlet, A bukás – Hitler utolsó napjai) számára jutott, és ahogy az várható volt, kudarcot vallott. A Királynő legalább annyit mondott címszereplőjéről, mint Dianaról (pedig ott csak archív bevágásokban bukkant fel a hercegnő), itt viszont érezhetően a két szék közül a pad alá ültek a készítők. Egyszerre próbáltak megfelelni a bulvárlapokból értesült közönségnek és igyekeztek tekintettel lenni a Királyi Család érzéseire, ezen felül az életút utolsó két évének fontosabb eseményei is csak egymásra hajigált szemelvényként jelennek meg. Így nem marad más, mint egy átlagos, néhol érdekes szerelmi dráma, amit csak Naomi Watts és Naveen Andrews játéka tesz elfogadhatóvá.
Értékelés: 50%
Vérmesék
Luc Besson neve manapság már sokszor szitokszónak számít, és nem tudom biztosan azt állítani, hogy újabb rendezése ezen változtatni fog. Pedig ez most kétségtelenül egy mívesebb darab, talán pont azért, mert ezt az egykor még ígéretes francia guru rendezte. Bundyék familiája óta nem láthattunk mozgó képen egy ennyire diszfunkcionális, mégis minden erőszakosságuk és inkorrektségük ellenére összetartó, és pont ezek miatt szerethető családot. Részben e miatt is működik a Vérmesék (kivételesen hatalmas piros pont a magyar címadónak), részben pedig a rendező és a három színészlegenda rutinjának hála. Jones mogorva képe már lassan ki se látszik a ráncai alól, Pfeiffer még ennyi idősen is elbűvölő, DeNiro pedig zsigerből hozza az exmaffiózót. Nélkülük a film feleannyit se érne, hiába hatja át az egészet a francia báj és egyfajta túlzó humor, ami inkább a vér mennyiségében nyilvánul meg, semmint a frappáns dialógusokban, pedig utóbbiban és karakterisztikában még lenne potenciál, pláne, ha Scorsese is a fedélzeten van (ezt a magas labdát képtelen a film nem leütni). Viszont ennek ellenére is egy működőképes, fekete komédia lett belőle. Baszki.
Értékelés: 65%