A legfélelmetesebb horrorok nem azok, amik a természetfelettit teszik meg a félelemkeltés legfőbb forrásának, hanem képesek egyszerű, hétköznapinak minősülő, de az egyén szempontjából meglehetős stressz-faktorral felvértezett szituációkból fakasztani a nagybetűs rettegést. Jordan Peele - a Comedy Central-on Keegan-Michael Key-vel közösen humorizáló színész/rendező - okos alkotó lévén felismerte ezt és ezt szem előtt tartva készítette el első horrorját.

A film első szegmense (a műfajt illedelmesen kijelölő nyitó szekvenciát leszámítva) éppen ezért nemigen árulkodik arról, hogy milyen zsánert tűzött ki Peele történetének elmesélésére. Gyanútlanul lépünk be a történetbe, egy egyszerűnek tűnő, bonyodalmaktól nem mentes, de teljesen normális konfliktust tálal elénk a film. Chris Washington (Daniel Kaluuya) ruhákat csomagol magának, fogkefét, dezodort, utazásra készül barátnőjével anyósékhoz. Első találkozás. Egyes embereknek már ez így önmagában felér egy horrorral, Chris-nek azonban van még egy alapos oka arra, hogy fenntartásai legyenek a találkozás meghittségét és felszabadultságát illetően. Chris ugyanis fekete bőrű. Barátnője (Allison Williams) pedig fehér. Egy normális világban ez nem jelentene problémát, de a mi világunk sajnos elég messze esett a normalitás talajától, így már ez a szituáció jelentős mennyiségű idegeskedésre és nyugtalankodásra való okot hordoz magában. 

Eleinte úgy tűnik, csak egy kissé gáz összejövetel lesz az egészből. Adott egy apa (Bradley Whitford remekel), aki folyamatosan túlkompenzál (állítása szerint harmadjára is Obamára szavazott volna, ha lett volna rá lehetőség), egy anya (Catherine Keener ijesztően nyugodt), aki kedves, de kicsit furcsa, az öcs meg kicsit ittas, de annyi baj legyen. Peele azonban már ezekben az ártalmatlannak tűnő képsorokban is folyamatosan gondoskodik arról, hogy akárcsak a főszereplő, úgy mi se tudjunk nyugodtan hátradőlni és csak úgy élvezni a dolgokat. Először csak az az aprócska, de annál makacsabb és frusztráló tény, hogy a külvilágtól teljesen elszigetelt házban zajlanak az események. Aztán a cselédek furcsa, barátságtalan viselkedése. Majd jön egy rakás fehér bőrű vendég, akik mind körberajongják Chris-t. Mosolyognak rá. Barátságosak vele. Jópofiznak vele. Érzi, mi is érezzük, hogy valami rohadtul nincs rendjén, de nem lehet rámutatni, hogy mi az. Elvégre egy rakás fehér ember között ott egy fekete férfi. Mégis mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet? A 21. században. Miután egy afro-amerikai úriember is betöltötte az Amerikai Egyesült Államok elnökének szerepét. 

Anélkül, hogy bármit is elárulnék a cselekményről (úgy a legjobb beülni a filmre, hogy csak a fent felvázolt alapszituációval van tisztában az ember), annyit elárulhatok, hogy Peele lassan, ráérősen fejti fel a dolgokat, hőse köré pedig a hurkot helyezi hasonló tempóban. Kínos szituációkkal, bizarr, megmagyarázhatatlan helyzetekkel és viselkedésekkel kövezi ki az utat a fináléig. Szorongató, nyugtalanító érzést kelt az emberben ez a film - tökéletesen átadván a főhős szorult helyzetéből fakadó érzelmeket. Az érzést, hogy valakit nem szívesen látnak, csak azt nem mondják nyíltan az ember szemébe. Az érzést, amit akkor érzel, mikor valahová az istennek nem tudsz betagozódni és tudod nagyon jól, hogy ez nem a te környezeted és soha nem is lesz az. Peele filmje több egy szimpla, ártalmatlan horrornál. Effektív képi elemeit és a jól használt klasszikus horror-effekteket arra használja, hogy egy nagyon is égető, sajnos mindig releváns társadalmi problémára hívja fel a figyelmet és kritikus hangvétellel törjön pálcát az ember bőrszínét illető álságos viselkedésmódra. 

Az, hogy a film ennek ellenére nem lett szimpla okítás, sokat köszönhet annak, hogy Peele túl azon, hogy a társadalmi vonatkozásokat értő módon használja és a műfajt magát is érti (szereti is, láthatóan), jó érzékkel alkalmazza a gegeket is. Mintegy feszültségoldó funkcióval bír, de annak tökéletes a főhős barátja, akinek jelenetei mindig a legjobbkor jönnek és neki köszönhetően többször levegőhöz juthatunk a fojtogató atmoszférát megtörve. Jelenete, melyben gyanúját felvázolja a helyi rendőrkapitányság fekete, női parancsnokának, színarany komédia, egyben remekül rámutat a sztori abszurd voltára - ez pedig azt mutatja, hogy a rendező nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen történetet mesél el és miként teszi azt. Ez persze cseppet sem teszi kevésbé hatásossá - mi több: hátborzongatóvá - filmjét, épp csak kicsit emelkedik el a történet szorongató valóságától, hogy vessen egy pillantást saját magára. 

A műfaji önreflexivitás, a humorérzék és a szatirikus hangvétel remek összhangban vannak egymással, ahogy a félelemkeltő elemek is működőképesek, végig feszültséggel telítettek. Páratlanul borzongató hatást keltenek bizonyos képsorok az alájuk komponált zenével együttesen, azok a jelenetek például, melyben hősünket hipnotizált állapotban látjuk arról tanúskodnak, hogy Peele-be bőven ragadt vizuális történetmesélő készség. Toby Oliver képeinek és Michael Abels zenei aláfestésének köszönhetően így akár Chris, úgy mi is könnyedén érezhetjük magunkat a film során úgy, mintha egy véget nem érő, kellemetlenül valószerű, de mégis abszurd rémálomban lennénk. 

Hatalmas műfaji bravúr a Tűnj el!, az a fajta horrorfilm, ami miatt azok is rákaphatnak a zsánerre, akik egyébként ritkán néznek horrort. Eredeti, átgondolt, fordulatokkal teli, meghökkentően abszurd fináléval megtoldott darab, ami amennyire okos és amennyire releváns, annyira szórakoztató és félelmetes. Nem tudom mihez kezd ez után Jordan Peele, de az biztos, hogy ha csak feleannyira lesz érdekes, mint ez a munkája, akkor már nyert ügyünk van. Másként mondom: ezentúl nagyon oda kell figyelni arra, mit csinál ez a fickó.