Stephen King méltán népszerű regénye, a Tűzgyújtó már 1984-ben megkapta a maga filmadaptációját (méghozzá a pöttöm Drew Barrymore-ral a főszerepben), és ugyan a végeredmény nem volt fájdalmas, de nagy jó indulattal is egy középszerű B-kategóriás horrorként lehet hivatkozni a kísérletre. Hollywoodban úgy gondolták, hogy feltétlenül szükséges elkészíteni a történet egy újabb feldolgozását, mely még vállalhatóbb pillanataiban is mérhetetlenül unalmas filmélmény, de nem egy olyan jelenet van, amikor az értékelhetetlenség határát súrolja Keith Thomas rendezése.

Az 1980-ban megjelent horror-thriller regény nem csak egy remek és izgalmas olvasmány volt, hanem mondhatni megelőzte a korát, hiszen mind a különleges képességgel bíró fiatalok, mind a szuperhősök hasonló ábrázolása mostanra nőtte ki magát igazán a filmiparban. Elég csak a Netflix sikersorozatára, a Stranger Thingsre gondolni, mely gyakorlatilag a Tűzgyújtó és Carrie regényeket dolgozza újra Eleven karakterével. Ez egyfelől King zsenialitását erősíti, másfelől viszont megnehezíti a szóban forgó regények feldolgozását, lévén népszerűségüknek köszönhetően mára már megannyi hasonló koncepcióval bíró filmen és sorozaton vagyunk túl. Ebből következik, hogy az igények és az ingerküszöb is változik, így ha ezek a klasszikusok újabb feldolgozásokat kapnak, akkor az egykor újszerű alapötlet már nem fogja egymagában sikerre vezetni azokat. A végeredményt látva viszont az egyik legjobb forgatókönyv lett volna, ha az új Tűzgyújtó csak ebben a megújulásban vallott volna méretes kudarcot.

A történet középpontjában egy fiatal házaspár, Andy (Zac Efron) és Vicky McGee (Sydney Lemmon) állnak, akiken évekkel ezelőtt egy titkos szervezet hajtott végre különböző kísérleteket, melyek következtében a pár emberfeletti képességekre tett szert. Az azóta is szökésben lévő McGee-éknek időközben kislánya született, Charlie (Ryan Kiera Armstrong) pedig megörökölte a paranormális készségeket. Sőt, a zaklatott kislány a puszta gondolatával képes lángra robbantani szinte bármit, ami tekintete útjába akad, amivel aztán fel is hívja magára és családjára a már említett szervezet figyelmét, így McGee-éknek muszáj menekülőre fogni a dolgot. Nem egyszerű dolog egy ilyen felütést alapjaiban hatástalanítani, Keith Thomas Tűzgyújtónak mindenesetre ez is sikerült. A film ugyanis folyamatosan arra utalt és úgy tálalja a történéseket, mintha a komplett amerikai hadsereg a család nyomában lenne - ám ebből a néző mindössze annyit lát, hogy egyetlen zavarodott indián nevetséges inkompetenciával igyekszik elejteni a "veszélyes" célszemélyeket. Az a fajta feszültség, sürgősség, aminek egy ilyen szerkezetű cselekményben jelen kellene lennie, teljes egészében hiányzik a Tűzgyújtóból, de nem csak emiatt beszélhetünk egy hatástalan, s még inkább halálosan unalmas filmről.

Egy jól, vagy legalább korrekt módon összerakott film, sorozat vagy regény esetében már a cselekmény felvezető szakaszában, de közvetlenül azután mindenképp lennie kell egy pontnak, amikor a befogadó azt érzi, hogy érdekeltté vált a történésekben, s nem kell tudatos erőbefektetést tennie annak érdekében, hogy figyelmét az adott műre fordítsa. Ha nem is a klasszikus értelemben vett narratív hookról ("elbeszélési horog") beszélünk, de valami nagyon hasonlóról van itt is szó, amit egyébként a legegyszerűbb blockbusterek, de még a rosszabbul sikerült horrorok is - több-kevesebb sikerrel ugyan, de - képesek általában alkalmazni. Hiszen elemi szinten nincs is ehhez többre szükség, minthogy egy adott film kövesse a szakma által kitaposott alapvetéseket - már ami a történetmesélést illeti - és az ahhoz társuló filmnyelvi eszközöket is alkalmazza. A Tűzgyújtó ezzel szemben nemhogy az első 20, vagy akár 40 percben képtelen berántani a nézőt (és igen, merek általánosan fogalmazni), de a teljes másfél órás játékidőben (ami még így is piszok hosszúnak érződött) alkalmatlan arra, hogy felvegye saját fonalát, és felülemelkedjen azon a fájdalmas eseménytelenségen, ami az egész élményt jellemzi.

Thomas filmjének egyszerűen nincsen dinamikája, mentes mindenfajta feszültségtől, a párbeszédek pedig amellett, hogy súlytalanok, gyakorlatilag egytől-egyig a lusta forgatókönyvírás legelcsépeltebb kliséit durrogtatják. A jelenetek indokolatlanul elnyújtottak, és ami még ennél is rosszabb, hogy egy jelentős részük azzal indul, hogy főhőseink éppen alszanak, ami csak rátesz még egy lapáttal a film amúgy is álmosító hangulatára. Charlie majdhogynem mellékszereplő a saját történetében, ami nem mellesleg pocsékul, vagy egyáltalán nem meséli el a kislányban végbemenő változásokat, és az erejét belobbantó frusztrációt. Zac Efron figurájáról sem tudunk meg sokkal többet annál, minthogy az ellenszenvesség megtestesítője. A filmet pedig mi sem jellemzi jobban, minthogy az apa-lánya páros történetének idézőjeles csúcspontja erőteljes drámai hatás helyett elfojtott kuncogásokra késztette a mozi közönségét - ez pedig megbocsájthatatlanul méltatlan Stephen King eredeti művéhez.

A Tűzgyújtó műfaját tekintve is besorolhatatlan élmény, mert minden téren az igénytelen jellegtelenség jellemzi azt. Pszichothriller meg sem próbál lenni Thomas rendezése, karakterdrámaként röhejes a film, míg horrorként egyszerűen alkalmatlan arra, hogy megüsse akár a 2000-es évek sztenderdjét is. Úgy sejtem, eredetileg egy szórakoztató B-kategóriás horrort szerettek volna összehozni King regényéből, ami abban az esetben működhetett volna, ha Charlie átalakulásának történetét is ahhoz szabják. A cselekmény utolsó 10 percében kapunk is erre utaló (élet)jeleket, mintha a Tűzgyújtó pár pillanatig el is kezdett volna filmként funkcionálni. Ám annyira komolyan veszi magát látszólag Thomas alkotása, hogy teljes önellentmondásba kerül a látottakkal - lévén azok a jelenetek, ahol érdemben történik is valami, fájóan amatőr módon vannak megkoreografálva. Amikor Esőmadár (Michael Greyeyes) rajtaüt a McGee-ék után kutató rendőrökön, az ott ténylegesen a film technikai és logikai mélypontja. Mozivászonra filmet így már legalább 30 éve nem rendeznek, de őszintén úgy gondolom, hogy a Tűzgyújtó még a TV2 délutáni műsorsávjához is kevés lenne.

Kifröcsögtem már magam azzal kapcsolatban, hogy mint történetmesélői médium teljes csőd a Tűzgyújtó, viszont azt is muszáj megemlíteni, hogy mennyire pocsékul néz ki ez a film. Nem pusztán arról van szó, hogy látványtervezésében alapvetően nincs identitása a filmnek, de a keretezéstől kezdve egészen a kép technikai minőségéig olyan ócska, alacsony költségvetésű hatást kelt az egész, amire nincs mentség. Mosottas, fakó képek, elképesztően statikus snittek, indokolatlan közelik, és ugyan szűkösen alkalmazott, de még így is az 1998-as tévésorozatot, a Bűbájos boszorkákat idéző vizuális effektek koronázzák meg az élményt. Persze, lehessen ilyen filmeket is csinálni (bár itt olyan hibák jelennek meg folyamatosan, melyek egy diákfilmnél is szembetűnők lennének), de akkor nehogy már egy Stephen King-regényt kelljen hozzá szétalázni…

Kommerszebb hollywoodi produkciók tekintetében a 2017-es Körök című újragondolás volt számomra az eddig talán legnagyobb mélypont, de az olyan módon volt rossz, amin már lehetett szórakozni. Szemben a Tűzgyújtóval, aminek nem is a ritkán látott színvonaltalansága, hanem az a fajta végtelenül unalmas és jellegtelen mivolta a legnagyobb bűne, ami nem csak Stephen King regényéhez, de a mozi intézményéhez is méltatlan. A szememben nem a szándékoltan gagyi, de sokszor a maga kontextusában mégis szórakoztató ZS-kategóriás produkciók a filmszakma legalja - hanem azok a nemtörődöm nihilben megfogant, lélektelen pénznyelők, amilyen maga a Tűzgyújtó is.