Guillermo del Toro-ban kétségtelenül egy gyerek lakozik. Egy kissé furcsa, a szörnyek iránt már-már betegesen vonzódó gyerek, aki szeret a hozzá hasonló figuráknak filmet csinálni. Ez a gyermeki lelkesedés minden filmjét áthatja, a horrortól (Mimic) kezdve a misztikus drámákon keresztül (A faun labirintusa) a képregényadaptációkig (Penge 2., Hellboy 1-2.). Szóval mondhatjuk, hogy egy igazi geek. A Tűzgyűrű pedig igazi geekmennyország. Csak egy baj van vele: túlontúl megalkuvó.
Az viszont mindenképpen elismerésre méltó, hogy filmje nem adaptáció, vagy remake, esetleg reboot, hanem a saját ötlete alapján készült. Tény, hogy az óceán mélyén nyíló térkapuból átözönlő gigantikus szörnyek és a velük összecsapó óriásrobotok története a del Toro-hoz hasonló anime és manga rajongóknak ismerős lehet (Helló, Neon Genesis Evangelion!), de nyugati embernek ugyebár minden ilyen vicc új. Nem mellesleg vannak emberi karakterek is, akik a játékidő első felében drámáznak, de ez kit érdekel, ha gépmonstrumok kenik el interdimenzionális lények savas vérű pofáját?
Engem például igen. Nyilvánvalóan egy ilyen filmbe nem mélylélektani drámát, vagy Oscar-díjas alakításokat vár az ember, de egy del Torohoz hasonló szerzői filmestől lényegesen több kreativitást a karakterek terén. Van itt a jaeger programnak személyes tragédia miatt hátat fordító, majd visszatérő hős veterán (Charlie Hunnam az első percben deltás felsőtestet villant, majd a játékidő hátralévő részében kiskutya szemmel néz), van itt lelkes, de szintén trauma sújtotta kezdő (Kikuchi Rinko ígéreteset alakít), helyi felvágós pöcs (Robert Kazinsky), zord, de jóravaló parancsnok (Idris Elba testhezálló szerepben), valamint lökött tudós (Charlie Day most is kretén). És ezért haragszom del Torora. Mert zúzásban hiába keni el Michael Bay Autobotjainak a száját, a karakterek terén megelégszik azok szintjével - kivételt képez némileg a rendező kabala színésze, Ron "Hellboy" Perlman - valamint az egymásra hegyezett sablonrengeteggel. Attól, aki összehozott egy A faun labirintusát, vagy érthető motivációkkal ruházta fel Vöröst és ellenfeleit, ez bizony kevés, még akkor is, ha Bay szexista dilettantizmusától mentesek is a figurái.
"De, Tom! Kit érdekelnek ezek az apróságok, ha ekkora zúzás van a vásznon?" - kérdezhetitek. És valóban! A pusztítás igazán impozáns, amit a jaegerek és kaijuk csatája produkál a vásznon (és mennyivel jobb lenne, ha nem mindegyiket sötétben és esőben/vízben vívnák), és aki kicsit is fogékony erre, azt biztos megérint még az olykori logikai bakik ellenére is (bizony, ilyen is akad). Tagadhatatlan, hogy a rendező a bennünk lakozó gyereket akarta megérinteni, és ez hellyel-közzel sikerül is neki, de ugyanennyire sikeresen késztet minket ásításra is, mikor huszadjára látod ugyanazt a viadalt, csak más felállásban.
Amiben viszont a látvány mellett például vitathatatlan del Toro érdeme, hogy nem kizárólag Amerika szintjén gondolkodott (nesze neked Bay!), hanem globálisan, így a robotok mellett kellően sokszínűek tudnak lenni a szereplők is, legalábbis a külsejüket illetően. Az olyan apró, de valóban eltalált jelenetekért, mint Mako emléke pedig valóban jár a pirospont.
Persze lehet, hogy én öregszem, és nem lehet kizárólagosan látvánnyal megvenni, vagy csak túlontúl rock'n roll volt számomra ez az egész, de a rendező legalább akkorát robbanthatott volna, mint amekkorák a teremtményei, ha nem köt kompromisszumot a karakterek szintjén. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy a bennem lakozó kisgyerek egyszer sem mosolyodott el a kétórás játékidő alatt, de örültem volna, ha ez a mosoly, az első perctől az utolsóig tart.