Nem feltétlenül sorolhatók az argentin vígjátékok a hazai (és az európai) moziközönség elsődleges filmpreferenciái közé, ám ez korántsem jelenti azt, hogy az olyan filmek, mint a 2014-es Eszeveszett mesék vagy az idén korábban már mozikban megjelent és a napokban az HBO Maxon debütált Út a díjesőig nem érdemelnének kiemelt figyelmet (utóbbi spanyol-argentin koprodukció, hogy egészen pontosak legyünk). A már jól összeszokott argentin rendezőpáros, Mariano Cohn és Gastón Duprat - akiknek az Út a díjesőig már a kilencedig egész estés játékfilmjük - ugyanis jöttek, láttak és győztek. Ha nem is a pénztáraknál, de az idei év (eddigi) vígjáték-felhozatalában mindenképp.
Elhinné nekem bárki, hogy egy film, aminek a nyolcvan százalékát egy olvasópróba teszi ki, esélyes lehet az év legjobb komédiájának megtisztelő pozíciójára? Bizonyára első olvasatra a többség jót mosolyog ezen a felvetésen, de kétség ne férjen hozzá, hogy a látszat néha erősen csal. A történet három karaktert követ nyomon: egy rendezőt, Lolát (Penélope Cruz) és két színészt, Ivant (Oscar Martínez) és Félixet (Antonio Banderas), akik egy idős gyógyszercég-tulajdonos, Humberto (José Luis Gómez) produceri felügyelete alatt készítik el egy regény filmadaptációját, melynek vízióját Lola álmodja meg, utóbbi kettő pedig a főszereplő párost alakítja. A direktor módszerei azonban enyhén szólva sem hétköznapiak (például sziklát lógat a színészek feje fölé, hogy fokozza a forgatókönyvben is érzékelhető feszültséget), amik három ennyire különböző személyiségű figura esetében különösen sok helyzetkomikumot szülnek.
Az Út a díjesőig egy zseniálisan szórakoztató filmszatíra, ami a műfajelemek arányos vegyítésének köszönhetően egy percre sem csap át tolakodó hatásvadászatba és ripacskodásba. Bár a gúny és a paródia adja a film humorának savát és borsát, egy percre sem érezni azt, hogy a film készítői ujjal mutogatva oktatnák ki a filmművészek színes társaságát, még ha Lola személye a szerzői művészfilmeseknek, Ivan a begyepesedett kultúrsznoboknak, Félix pedig a pénzhajhász popcornmozi-sztárocskáknak mutat görbe tükröt. Ennek ellenére a filmművészetért és az alkotásért való fékevesztett rajongás és tisztelet mindvégig érezhető a filmen, és a figurák szemlátomást szélsőséges viselkedésének dacára mindannyijuk ars poeticája hordoz magában némi igazságot. Egyszerre nevetséges és igaz, amit bemutat Cohn és Duprat: a művészet nem egy objektívan kezelhető fogalom, amit csupán egy perspektíva szűrőjén lehet vizsgálni, hanem több felfogásból is lehet meríteni.
Mindenesetre a három főszereplő egyvalamiben megegyeznek (bár a háttérben tevékenykedő Humberto is nyugodtan idesorolható): egytől egyig elképesztő hiúk. A hiúság generál minden egyes konfliktust a film során, az elvi nézetkülönbség valójában csak a jéghegy csúcsa. Ennél a pontnál viszont már mi is magunkra ismerhetünk a karakterekben, nem kell művészfilmeket készíteni és a vörös szőnyegen pózolni, hogy észrevegyük az ember esendőségéből fakadó tragikomikus pillanatokat.
Az Út a díjesőig párbeszédei megnevettetnek, bizonyos momentumaiban odapirítanak, sőt időnként egyenesen rémisztőek, de a film valójában egy igazi szerelmeslevél a filmkészítéséhez. Ám a forgatókönyv mellett a színészi alakítások is említést érdemelnek, ugyanis a főszereplő trió nélkül nem kaptunk volna ennyi átélhető és szórakoztató pillanatot (a szinkron előtt is le a kalappal). Sajnos a valódi díjesőről lemaradt Cohnék filmje, de néhány jelölést így is sikerült begyűjtenie, többek között a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon és a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztiválon. Az igazán nagy szó viszont mégis az, hogy megkaptuk az év talán legkellemesebb meglepetését, amit öröm lesz újra és újra elővenni!
