Utóélet - Kritika

A film középpontjában egy elhanyagolt és jobb sorsra érdemes apa-fiú kapcsolat áll, melynek jobbá tételének kísérletére csak akkor kerül sor, amikor az apa (Gálffi László) távozik az élők sorából. Mózes (Kristóf Márton) a következőkre lesz figyelmes a haláleset után: egyrészt, hogy meglehetősen furcsán kezeli a gyászt, tekintve hogy bánatnak és letörtségnek nyomát sem fedezi fel saját magán. Másrészt pedig mindezek után édesapja néma, rezignáltan bámészkodó kísértetként követi kicsi fiát mindenhová.

Már a cselekmény kiindulópontja is szokatlannak mondható, legalábbis magyar mezőnyben mindenképpen.(Magyar filmben kísértet ugyebár ritka, akár a fehér holló, de talán el is kéne felejteni azokat a bizonyos határokat és korlátokat.) Ugyanez a szokatlanság és bájosan abszurd (bár néhol inkább csak simán abszurd) humor nem csak a film premisszájában követhető le, hanem végig az egész alkotást jellemzi; furcsa helyzeteket és furcsa embereket láthatunk, de ez a furcsaság valahol mégis igazi, emberi. Virág egy zárt közösséget mutat be nekünk, melynek világa kortalan (valahol a nyolcvanas-kilencvenes években járunk, de igazán nem lehet meghatározni) és olykor szinte szürreális. Megteremtett egy olyan filmes világot, melynek lényege a valóságban gyökerezik, de van egy sajátos szabályrendszere és rögtön képes beszippantani a befogadót. Ez talán a film egyik legnagyobb érdeme: képes magával rántani a nézőt és feledtetni vele azt, hogy épp egy magyar filmet lát. Várj, javítok: képes úgy magyar film lenni, hogy nem követi el a megszokott hibákat és nem válik kínossá, se erőltetetté. Igazi filmként működik, mégpedig szuperjó filmként, ami megveti lábát a talajban és képes ott megállni, tartani magát. Mert igen, lássuk be, hogy nem mindig volt fenékig tejfel a magyar movie, mint olyan. Cikiségek rendre a legtöbb hungarische filmben előfordultak: pofátlan termékelhelyezések, borzasztó színészi alakítások, ostoba humor, stb.

Az Utóéletben nemhogy ezek a szörnyű jellemzők nincsenek meg, de ráadásul képes egy igazán és őszintén szórakoztató film lenni úgy, hogy közben szól is valamiről. Van neki gondolatisága, de mégsem a köldökét nézi, hanem végig mulattat, ez a mulattatás pedig sosem túl harsány vagy fárasztó, megvan az egészéges egyensúly, semmi nincsen túlzásba víve. Jól érzi magát a néző, remekül szórakozik, közben pedig még tanult is valamit, szóval nem távozik üres fejjel a moziteremből. A legnagyobb erényei közé tartozik a filmnek többek között még Pohárnok Gergely operatőri munkája: a sokszor hideg képi világ, precízen megtervezett képkompozíciók, beállítások mind támogatják az Utóéletet abban, hogy egy kiváló film legyen. Emlékezetes és kiemelkedő jelenetből pedig akad nem is egy; az apa halálát bemutató párhuzamos képsorok zseniálisak (ahogyan a fontosabb szereplők rövid de annál velősebb és érzékletesebb reakcióit látjuk), de Mózes vízen való sodródására is érdemes lesz emlékeznünk.

A színészi alakításokra sem lehet panasz. A Mózest alakító Kristóf Márton például hiába nem hivatásos aktor, játéka mégis elképesztően hiteles és meg nem mondanád róla, hogy ennél több köze nem nagyon van a szakmához (pedig ezek alapján: bizony lehetne). Gálffi László szellemként és hús-vér emberi lényként is egyaránt szuper, a karaktert jellemző öszvér-makacsság és szűklátókörűség egyszerre jelenik meg az esendő és érzelmeit elfojtó ember karakterisztikáival. Gálffi pusztán szomorú arckifejezésének használatával képes egy jelenetet furcsán humorossá varázsolni, a rendező pedig ki is használja ezt: helyzetkomikumok jócskán akadnak, melyek az apa szelleme és fia kapcsolatára, kommunikációjára vagy épp kommunikációképtelenségére épül. Egyáltalán, Márton és László együtt eszméletlen jók, minden feltétel nélkül elhisszük nekik, hogy ők apa és fia. Kapcsolatuk ábrázolása csillagos ötös.

Az Utóélet egy feszesen szerkesztett film, melynek másfél órájából egyetlen másodperc sem marad kihasználatlanul. Ez a feszesség egyrészt nyilván jó, hiszen a nézőnek ideje nem marad unatkozni, pörögnek a dolgok, felvesszük a fonalat, nincs túlnyújtva, túlhúzva. Ez egyben kicsit rossz is, mert mintha Virág kicsit túl feszesre venné a dolgokat és nem telik el elég idő Mózes kórházból való kijutása és édesapjának halála között. Ahogy a halál, szellemlátás és befejezetlen feladatok elvégzése között sincs túl nagy intervallum, ezáltal valamelyest csökken a film drámaisága, illetve a katarzis is lekicsinylődik.

Ez azonban csekélységnek számít a sok pozitívum között. Zomborácz Virág egy igazán üde színfoltot hagyott a magyar film palettáján: kedves, abszurd, fekete humorral telített és érző filmet tett le az asztalra, amit könnyebb szeretni, mint kritizálni. Karakterei szerethetőek az esetlenségükkel és hibáikkal együtt, a színészi játék hibátlan, egy jelenetben pedig anélkül szólal meg a Tedd fel a kezed!, hogy kínosan éreznénk magunkat. Egyébként pedig a film megtekintése óta a Heaven is a Place on Earth jár a fejemben folyamatosan...Ez bizony így nem csupán első nagyjátékfilmnek remek, de ez a film egy sokat látott direktornak is javára válna. Virágra nagyon oda kell figyelni, mert hatalmas tehetséggel állunk szemben. https://www.youtube.com/watch?v=Sz7lYCOcCRY

Oldalak: 1 2