Vitathatóan korunk egyik legstílusosabb író-rendezőjéről beszélünk, amikor Edgar Wright neve röppen fel témaként. Az angol, még mindig egész fiatal alkotónak a Cornetto-trilógia mellett olyan filmeket köszönhetünk, mint a Scott Pilgrim a világ ellen vagy a Baby Driver, melyek nem elsősorban narratívájukkal, sokkal inkább hangulatukkal és formanyelvi sajátosságaikkal nyűgözik le a nézőt. A rendező filmszerkesztési módja amellett, hogy szinte azonnal felismerhető, mindig képes megújulni és frissességet hozni az adott alkotásba - azokba, amiket elsősorban könnyed hangvételükkel és mindenekelőtt szórakoztató mivoltukkal azonosítunk. Wright legújabb produkciója, az Utolsó éjszaka a Sohóban egy merőben más, jóval komolyabb témákat érintő film, mely azonban minden erényével együtt is az alkotó egyik legkiforratlanabb darabjának érződik.
A misztikus horror-drámaként aposztrofált, de alapvetően nagyon vegyes stílusú filmben egy fiatal lány, Eloise (Thomasin McKenzie) életének legfontosabb időszakába nézhetünk bele, amikor is a divattervező aspiránst felveszik egy londoni egyetemre. A kortársaitól alaposan eltérő, a 60-as évekért reménytelenül rajongó Eloise-nak a világ egyik legnyüzsgőbb városában kell boldogulnia. Ez önmagában is rengeteg nehézséggel jár, ám nem könnyíti meg a lány dolgát különleges képessége (?) sem, aminek köszönhetően eleinte lenyűgöző, majd rémisztően valóságos emlékképek törnek rá. A látomások középpontjában egy rejtélyes, és hasonlóan lehengerlő díva, Sandie (Anya Taylor-Joy) áll, ám fokozatosan rá kell döbbennünk, hogy a csillogó hatvanasévekbeli sikertörténet mögött egy egészen sötét és tragikus életút bújik meg.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban jobban nem indíthatna: Eloise személyében adott egy elbűvölően izgalmas főszereplő, akivel nagyon könnyű azonosulni, főleg ha az ember valaha érezte magát kívülállónak bármilyen közegben. A film erőteljes elhallgatással indítja meg a cselekményét, amiből következik, hogy rejtélyből és misztikumból nem lesz hiány - már amennyiben azzal maga a film is ügyesen játszik. Ez az első emlék/álomjelenet során tökéletesen lesz megalapozva: egy igazi időutazás történik a 60-as évekbe, ahol csak a történeten belül, de befogadóként is egy olyan átszellemülésben lesz részünk, ami kérdés nélkül Wright rendezésének legnagyobb erőssége. A veszélyesen titokzatos Sandie múltjába való visszarévedés olyan atmoszférával, látvány- és hangzásvilággal bír, mely a moziterem sötétjére is kiterjesztette a film dimenzióját - egész egyszerűen életre kel legjobb pillanataiban a Soho. Az ingergazdag, gyönyörű színekkel dolgozó jelenetek, az autentikus díszletekkel és kosztümökkel, na meg az egészen zseniális zenei felhozatallal az élen mindent mozgósítanak, amiben Edgar Wright a szakma egyik legjobbja. Mindeközben alig-alig vagyunk képben mindazzal, amit látunk, így organikusan, a múlt történéseit követve kell kibogoznunk a Soho rejtélyeit, mely kezdetben ellentmondást nem tűrően rántja be a nézőt az élménybe.
Bármennyire is vágytam arra, hogy ez a varázs, amit a film első harmada tudott megteremteni, a játékidő végéig kitartson, Edgar Wright pályafutásának vitathatóan legrosszabb forgatókönyve ezt azonban teljesen ellehetetlenítette. Az Utolsó éjszaka a Sohóban lüktetését és misztikumát teljesen tönkrevágja az önmagát konstans ismétlő cselekmény, ami aztán a fináléhoz közeledve a "nem hiszem el, hogy ezt meghúzták" típusú kiszámíthatóságba csap át. Alapvetően sem az önismétléssel, sem a kiszámíthatósággal nem lenne gond, ám Wright filmje annyira komoly témákhoz nyúl, és annyira komolyan is veszi magát mindeközben, hogy ahhoz képest óriási kontrasztot ad a vége felé már-már nevetségszámba menő cselekmény, hát még a kilométerekről látható csavar. Én abszolút támogatom, hogy olyan súlyos problémaköröket tárgyaljon a film, mint éppen a nőket érő mentális és fizikális bántalmazás, vagy éppen a showbusiness lélekölő konstrukciója, ám ahogy mindezekről az Utolsó éjszaka a Sohóban mesél, az a szememben elképesztően visszás és kontraproduktív. Tény, a figyelemfelkeltő mivolta tagadhatatlan, ám ahogy az a Wrighttól szokatlanul komoly hangvételű társadalomkritika találkozott azzal a fajta könnyed, sokszor "cheesy" történetmeséléssel, amiben a rendező jeleskedik, szerintem az itt egyáltalán nem működött, ellenkezőleg.
Nem javít a film helyzetén, hogy egy igazi műfaji kavalkád. Ez nem azt jelenti, hogy több zsáner jellemzőit magára öltve hoz létre valami újat, hanem hogy képtelen közülük akár egyetlenben is igazán hatásos lenni. A horror ugyan a legrugalmasabb műfajok egyike, ám azt garantálom, hogy ha a nagyközönségből bárki horrorfilmet remélve fog beülni a Sohóra, annak semmilyen mértékben nem lesznek kielégítve az elvárásai. Vannak intenzívebb jelenek a filmben, ám talán épp azok rántanak ki legjobban a nyomasztó hangulatvilágból, de pszichológiai horrorként is egyre kevésbé működik a film a játékidő előrehaladtával. Újra és újra ugyanazokkal a jelenetekkel fogunk találkozni egy picit máshogyan megmutatva, amik nem egy őrjítő álom hatását keltik, hanem pusztán lassítják a történetmesélést - tényleg úgy éreztem, hogy volt olyan időszaka a filmnek, amikor a cselekmény egy tapodtat sem mozdult előre. Majd aztán beemelésre került egy bűnügyi szál is, ami méltatlanul vérszegényre sikeredett, de a fő történeti szálat, vagy éppen a film érzelmi hatásfokát sem szolgálta semmilyen szinten sem.
Misztikus drámaként indul a legjobban a Soho, és egészen a zárásig vannak egészen erős, jól megcsinált pillanatai, de valamiért jelenetről-jelenetre veszített vonzerejéből az élmény, ahogy a karakterek is egyre kevésbé érdekeltek a fináléhoz közeledve. Pontosan tudom, hogy a filmélmény befogadása épp az abban rejlő szabadság miatt szép, viszont a Soho esetében kifejezetten zavart, hogy egyszerűen nem tudtam, mit is kellene most nekem éreznem. Nagyon igyekezett Wright filmje az érzelmekre hatni, tényleg lehetett látni ezt miden pillanatban, valahogy mégis annyira üresnek hatott az egész számomra. Sandie történetén keresztül van egy már ezerszer látott, de legalább jól megfogalmazott üzenet, amit aztán viszont néhány egészen furcsa és megalapozatlan húzással árnyal a film. Félreértés ne essék, én támogatom, hogy dolgokról ne úgy beszéljünk, hogy csak fekete és fehér álláspontok vannak, ám a Soho esetében nem azt éreztem, hogy több lett ezáltal a film, hanem hogy teljesen kioltotta az erejét és azt a drámai csúcspontot, amit két órán keresztül épített. Lehet, hogy engem veszített már el teljesen a film a végére, de a zárás kifejezetten méltatlanra sikeredett szerintem, ami teljesen negligált mindent, amiben előtte a Soho erős volt.
Számomra egyértelmű, hogy az év bizonyosan legnagyobb csalódásán vagyok túl az Utolsó éjszaka a Sohóbannal a hátam mögött. De még azzal együtt sem nevezném egyértelműen rossz filmnek, kifejezetten ellenszenvessé vált számomra az a történet előrehaladtával, legrosszabb pillanataiban pedig konkrétan idegesített. Technikailag végig remekül össze van rakva az élmény, az első harmad szemkápráztató jelenetei pedig rendre visszatérnek a későbbiekben is, ám a már korábban említett önismétlés miatt azok egyre inkább erejüket vesztik. De mindig van egy-egy olyan jelenet vagy pillanat, ami miatt igenis érdemes lehet befizetni az élményre, azok pedig szinte minden esetben két egészen fantasztikus színészi alakításhoz köthetők. Anya Taylor-Joy pályafutása az elmúlt időkben rakétameghajtással ível felfelé, és a Sohóban is megmutatta, hogy egy valódi díváról van szó, aki mindenre képes: a kisujjából kirázza figuráját, mindeközben pedig tündököl a vásznon, ha kell, akkor pedig táncol, de még énekel is - és nem is akárhogy. Ha csak a 'Dowtown' és 'You're My World' dalok Taylor-Joy-féle feldolgozásait köszönhettük volna a Sohónak, már akkor megérte volna elkészíteni a filmet. Varázslatos pillanatokat kölcsönöznek a filmnek, amikor Taylor-Joy előadásában felcsendülnek, de a teljes zenei paletta, amivel Wright filmje operál, egészen parádés választásokból áll, amik identitást tudnak kölcsönözni a Sohónak azokban a pillanatokban is, amikor az a leginkább keresi hangját.
A film valódi csillaga, aki talán még Taylor-Joy fényét is túlragyogta, az az a Thomasin McKenzie, akit a Jojo Nyuszi Elsájaként ismerhetett meg a nagyvilág. A fiatal színésznő bájos jelenlétével, különleges hangjával és imádni való új-zélandi akcentusával alapvetően is jó helyen van a vásznon, viszont alakítása az, ami a valódi dicséretet érdemli. A visszahúzódó, jó értelemben véve "egyszerű" Eloise karakterének hála, ha nem is maradéktalanul, de végig találunk azonosulási pontot egy olyan filmben, ami premisszájával szemben meglepően sekélyesre, már-már üresre sikeredett az érzelmek tekintetében. Eloise viszont tényleges fejlődésen esik át a cselekmény során, McKenzie pedig maradéktalanul meggyőző a szerepben. Kár, hogy Eloise különleges képessége, mint olyan, teljességgel parlagon lett hagyva a filmben, pedig nem volt elhanyagolható tényezője a történéseknek.
Az Utolsó éjszaka Sohóban számomra egy nagyon ambivalens élményként csapódott le, ami egyértelműen Edgar Wright karrierjének legkomolyabb hangvételű próbálkozása, ám talán legkiforratlanabb alkotása is. Számos műfajt vegyít a film, viszont egyikben sem tud igazán érvényre jutni, a drámai szál pedig a cselekmény végére teljesen elveszítette erejét, míg üzenetét ellentmondásos módon árnyalta. Mindezzel együtt néhány felejthetetlen jelenetet is letett az asztalra Wright, ahogy a film hangulatvilága is tudott tündökölni a zseniális zeneválasztásokkal, Thomasin McKenzie és Anya Taylor-Joy játékát pedig öröm volt nézni és hallgatni. A negatívumok viszont túlzottan komolyak ahhoz, hogy bátran ajánlani merjem az Utolsó éjszaka a Sohóbant.
