Vadállatok – Kritika

Mert van egy ígéretes alapanyag – egy bizonyos Don Winslow regénye – ami szerint van egy működőképes édeshármas (!), akik fűtermesztésből éldegélnek. Ám amikor egy nagyobb drogkartell üzleti ajánlatát elutasítják, azok elrabolják a trió lány tagját, O-t, amiért a két férfi bármire képes.

Tehát nem is a történettel van itt a gond (noha újat nem nagyon mond), sokkal inkább a megvalósítással, Stone ugyanis látványosan túlbeszéli a filmet, ami a borzalmas (és megalkuvó) fináléban csúcsosodik ki igazán. A hangulat nem egyszer leül, szereplők tűnnek el hosszú percekre, majd bukkannak fel ismét, amivel a mellékszereplők esetében nem is lenne különösebb probléma, de hogy a film második felében (az egyébként érdektelen) főszereplők tűnjenek el, az bosszantó.

Az embernek olyan érzése van, mintha a mesélő kedv már nem lenne a régi (és ez már sajnos jó ideje így van) hanem csak unottan felolvasná a forgatókönyvet, és csak néha eszmélne rá, hogy közönsége is van. Ugyanis hiába köti le az embert a sztori, három főszereplőjéért nem tud izgulni, de még csak kedvelni se lehet különösebben őket, és ez nem illegális tevékenységükből adódik. Taylor Kitsch egy éven belül harmadjára alakít középszerű karaktert középszerűen (nagy jövőt nem jósolok neki), Blake Lively gyakorlatilag egész karrierje abból áll, hogy réveteg és/vagy szexi, ami Gossip Girl nevezetű tini szappanoperába elegendő, de Hollywoodba már édes kevés. Talán Aaron Johnson nyújtotta a legelfogadhatóbb alakítást közülük, de attól még nem lesz valaki jófej fűtermesztő, mert buddhista és harmadik világbeli országok gyerekein segít – persze utóbbiért lehet, hogy nem is Johnson, hanem a forgatókönyvben is közreműködő Winslow (esetleg Stone?) a felelős. A mellékszerepekben feltűnő nagyágyúk azonban kárpótolják a nézőt, és az ember is leginkább őket nézné: Salma Hayek, mint a drogkartell egyszerre kegyetlen és érző szívű vezetője, telitalálat, ahogy a most kevésbé ripacskodó John Travolta is (mondjuk a játékidőt az ő karaktere sínylette meg leginkább), de a prímet egyértelműen Benicio Del Toro kegyetlen figurája viszi.

A rendezésen azonban érződik Stone több évtizedes rutinja, a brutálisan véres, feszült jeleneteket még mindig biztos kézzel dirigálja, de mindezek ellenére hiányzik mind az a szükséges plusz, ami megvolt például A szakaszban, a Született gyilkosokban, vagy akár a Minden héten háborúban. Mindazok fényében, hogy ezek immár több mint tíz éves filmek, a fent feltett kérdésre a válasz azt hiszem egyértelmű. https://www.youtube.com/watch?v=nW26hnujmiw

Oldalak: 1 2