Val Kilmer amerikai színészt sokan sok filmből ismerhetjük: volt ő Batman, volt ő Doc Holiday, belebújt Jim Morrison bőrnadrágjába és megnevettetett bennünket a Top Secret! című filmben, mint hős szerelmes és rock 'n' roll sztár. Val Kilmer mindezen kívül egészen gyerekkorától kezdve majdhogynem végigkamerázta az egész életét, így most mi, nézők minden eddiginél bensőségesebb képet kaphatunk arról, miként látja ez a világot. 

"I've lived a magical life." - mondja a film elején, és ez az a mondat, amit tételmondatként kiragadhatunk az alkotásból. Varázslatos életet élt, amit annak ellenére is fenntart, hogy 2015-ben kórházba került, majd torokrákot diagnosztizáltak nála. A rákot legyőzte, annak mellékhatásait (valamint a kemoterápiáét) viszont már nem tudta: hangszálai tropára mentek, hangját alig tudja használni. Mégis, talpon van. Alkot és különböző filmes fesztiválokra, vetítésekre jár. Próbálja élni az életét. Ha úgy tetszik, a Val egy olyan dokumentumfilm, amely a művészet, az élet és létezés tisztelete mellett áll ki. Kvázi szerelmes levelet ír hozzá, ami egyben veszettül inspiráló, még akkor is, ha azért nyilvánvalóan sokunknak nem jutott ki abból a hírnévből és sztáréletből, mint Val Kilmernek. De talán a legszebb az egészben az, hogy nem feltétlen Valt, a sztárt és hírességet ismerhetjük meg, hanem azt az embert, aki egész életét annak szentelte, hogy kifejezze saját magát. Hogy vagy színpadon, vagy a vásznon, de játsszon és előadjon. Archív felvételek tömkelegét láthatjuk fia, Jack Kilmer narrálásában, meg-megszakítva a mai Val Kilmer tevékenységeit bemutató képsorokkal, vagy az ő hozzáfűzéseivel a múltra vonatkozóan. 

Hogy voltak-e allűrjei? Rigolyái? Hatalmas egója? Vélhetően, valószínűleg, minden bizonnyal. Erre azonban kevésbé térnek ki a szűk két órás játékidő alatt. Épp csak érintik megosztó viselkedését, tökéletességre való törekvését. Persze ez annak is betudható, hogy ez nem egy hagyományos értelemben vett életutat bemutató dokumentumfilm. Van neki íve, persze. Szépen haladunk előre a filmográfiában, az életútban, néha kitérve a szülőkre, a korán elvesztett testvérre (akinek elvesztése mintegy rányomta bélyegét egész karrierjére és elhivatottságára), egy fellobbanó szerelemre, majd annak a végére. De Ting Poo és Leo Scott filmje nem hivatott a teljes képet bemutatni, minthogy a teljes kép lényegében bemutathatatlan. Ehelyett inkább egyetlen perspektívára hagyatkozik, ami viszont igyekezett bemutatni egy egész életet. Befejezetlen persze ez is, valahogy képtelenség a teljeset bemutatni. Hiszen az élete, ahogy Val maga is fogalmaz: "Incomplete.". De ezek a szegmensek mégis képesek egy olyan izgalmas/érzékeny képet megfesteni, ami egészen különlegesnek hat.

Kirajzolódik előttünk egy ambícióban tobzódó fiatalember útja a siker és az érvényesülés felé, akinek egyik nagy vágya volt, hogy Marlon Brandóval dolgozzon együtt, majd a sors iróniájaként egy csúfosan problémás forgatásba és egy szakmailag szétcincált filmben történik meg. (A Dr. Moreau szigetéről van szó, amelyet Richard Stanley rendező kezdett el forgatni, majd később elvették tőle a feladatot és odaadták a rutinos róka John Frankenheimernek, aki viszont érezhetően csak túl akart lenni a filmen - ez pedig sok feszültséget szított a forgatáson.) Láthatunk részleteket saját készítésű casting-videóiból, amelyekkel bombázta Stanley Kubrickot (Acéllövedék), Martin Scorsesét, majd azt az elhivatottságot, amellyel felkészült a The Doors-beli Jim Morrison szerepére. Utóbbira kifejezetten nagy hangsúlyt fektet a narratíva, nem direktbe, inkább fű alatt bemutatva a kettejük között feszülő párhuzamot: jó érzékkel felhasználva egy monológot Oliver Stone filmjéből, alávágva a színész random karrierpontjait.

A film (illetve azon belül Val) egyben felteszi a kérdést, ami egy színész esetében az egyik legizgalmasabb: hol végződik ő, mint ember és hol kezdődik a karakter, akinek az eljátszására leszerződött. A válasz pedig ha nem is teljes körű, de további gondolkodásra késztet: minden szerepben megkeresni saját magad és magadban megtalálni valamit az adott szerepből. Amit persze nem lehetséges minden egyes szerepben, lásd Batman karakterét, amelyről szintén ejt pár szót. 

Mindig inspiráló látni filmet egy olyan emberről, aki ennyire tovább tudott lendülni az élet által elébe gördített akadályokon. A Val pedig pont ilyen. Nem száraz, végig izgalmas és érdekfeszítő, végtelenül személyes és bár néha valamelyest saját maga felé hajlik a keze, nem számít. Életének más aspektusait, részleteit megtudhatjuk máshol. Az azonban biztos, hogy a stáblista legördültével azt éreztem, hogy magam is szeretnék letenni valamit az asztalra. Alkotni, hozzájárulni a világhoz, a kultúrához. Kifejezni magamat. Mert valahogy az volt az érzésem, hogy az ilyen elhivatott, alkotni vágyó emberek teszik a világot olyan különlegessé. És igaz ez másik szögből is, mely szerint a világot akkor tudjuk igazán túlélni (vagy éppen egy betegséget), ha alkotunk, ha dolgozunk és kreálunk. És ha mindezt szeretettel tesszük. Ha szeretet van, akkor nagy baj nem lehet. 

U.i.: mit meg nem adnék, hogy láthassam Val Kilmert, amint Mark Twain-t játssza a saját maga által írt és rendezett egyszemélyes színdarabjában!