Luc Bessont szeretjük és tiszteljük, ezért ha azt mondja, hogy ez a filmje szerelemgyerek, akkor bizony felkapjuk a fejünket. Nem akartam a Valeriant Az ötödik elemhez hasonlítani, de bogarat ültetett a fülembe a rendező hasonlata a két filmre: "mint a biciklihez képest a szuperszonikus repülőgép". Szép gondolat, de míg a gyerekkori bringánkra továbbra is szeretettel gondolunk és húsz év után is el lehet tekerni vele a közértig, addig a csúcstechnológián jóval több dolog romolhat el. És ami elromolhat... 

Egy sötét erő fenyegeti az Alpha űrbázist, amely több ezer fajnak ad otthont. Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) különleges ügynökök feladata, hogy segítsék azonosítani az ellenséget és felszámolni azt. Mindeközben Valerian időt szakít arra is, hogy csapja a szelet régi kollégájának, aki nem dől be egykönnyen a címeres nőcsábásznak, hiszen az nem tudja még, mi az igazi elkötelezettség. Jaj, milyen izgis. (Nem.)

Kezdjük is akkor a főhőseinkkel. Bár a történet érzelmi gerincét kellene alkotnia a kettejük között feszülő energiáknak és Valerian érzelmi felnövésének, sajnos ezen a téren bőven maradt kívánni való. Olyannyira, hogy bár abban bíztam, hogy Cara Delevingne színészi hiányosságait majd ellensúlyozza partnere, sajnos nem pusztán azon úszott el az érzelmi csúcspontnak szánt pillanat, hogy a színésznőre nem lehet még ilyet rábízni.

Pedig az elején roppant szerethetően indulnak. Delevingne vagány, jó fej csaj, valószínűleg magát adja leginkább, DeHaan pedig egy kissé szokatlan macsó, de mégis működik a dinamika. Viszont amikor mélységet kellett volna kapnia az érzelmeknek - amihez a Rihanna által megformált karakter igen magas labdákat dobott fel -, elúszott a dolog. Amiért nagy kár, mert benne volt a lehetőség, hogy az irodalmi vonatkozásokkal tartalmasabbá tegyék a filmet. Így viszont maradt a szokásos "mert a szeretet mindent legyőz". Ühüm, de érdekes, hogy csak az elit kommandós életét menti meg és a random vörösingesek tömeges önfeláldozása után pedig csak a hősnő ruhájáért ejtünk könnyet. 

A látványvilág az, amivel igazán el akarják ezt a filmet nekünk adni. És kétségtelen, hihetetlenül részletgazdag és eszméletlenül ötletes, de őszintén... kinek van ideje ezt felfogni a folytonos akció fergetegben? És azért borzasztó ezt leírni, mert elképzelni sem lehet, hogy mi munka volt ebben. Erre jön a már túletetett néző, aki azt mondja erre, hogy jó, de miért ilyen béna az az egyenruha? Vagy nekem ez itt túl videojáték szerű, bocsi. Ha ezt az Avatar előtt látom vagy egyszerűen csak gyerekként, akkor bizony lehetett volna egy életre szóló élmény. Így viszont úgy jöttem ki, hogy nem rossz, de a Galaxis őrzői volt legalább ennyire változatos és azon legalább sokat röhögtünk. Poénok azért itt is voltak, de valahogy az alaphangulathoz képest kevés vagy gyenge, mondom ezt úgy, hogy általánosságban véve nem szoktam ilyet felróni.

És ha már itt tartunk, beszéljünk a humorról is egy kicsit Az ötödik elem relációjában. Ugye az említett 20 éves alkotásban egy pillanatra sincs hiba, hiszen az egész egy kerge sci-fi paródia, a katonáknak az a dolguk, hogy sztereotip idióták legyenek, az idegesítő mellékkarakter szuper zöld, a gonosz eltúlzott és egyben zseniális. A Valeriantól azonban pont nem vártam a karikaturisztikus dolgokat, mert az elején elhitette velem, hogy ez egy komolyan vehető világ. Azonban a végére mégis belekeverte ezt a fajta old school humort, amitől az egész inkonzisztens lett. 

A kedvenc vonulatom egyébként a Mül bolygó lakói voltak, mert az ő CGI arcukon pár képkocka alatt összehasonlíthatatlanul több emberi érzés volt, mint hősszerelmeseinkén. Éppen ezért az érzelmi hangsúly is inkább rájuk tevődött, ami nem rossz, csak billegős lett emiatt a hokedli, mert ugye a feljebb taglalt többi láb rövidebb maradt. 

Tehát amíg Az ötödik elem minden komolyan vehetetlensége mellett hiteles érzelmeket mutatott fel Bruce Willisnek és Milla Jovovichnak hála, itt sem a humor nem éri el azt a szintet, sem a romantika. A drámát adó konfliktust meg már láttuk, bár legalább az a része rendben volt. A látvánnyal kapcsolatban a fő probléma, hogy Luc Besson elfelejti, hogy nem a 20 évvel ezelőtti technológiával kell versenyeznie, hanem a Hollywoodból számolatlanul ömlő, nagy költségvetésű, vizuálisan vérprofi munkákkal. A versenyt felveszi, de meg azért nem nyeri. Vannak viszont olyan ízek ebben a filmben, amelyek kellemesen frissnek hatnak a futószalagon készült blockbusterek világában.