Julian Schnabel sajátos Van Gogh-víziója egy sokáig dédelgetett álom beteljesülése. A rendezőről árulkodó, de mit tud nekünk még mondani a holland festő története ennyi év és művészi feldolgozás távlatából?
A Van Gogh az örökkévalóság kapujában a festő utolsó két évét öleli fel, amit jellemzően az Arles-ban bérelt "Sárga házban" és két francia szanatóriumban töltött. A gőgös párizsi művészek és jó barátja, Paul Gauguin hatására költözött délre, ahol kék-sárga korszakának nagy részét természetjárás és napraforgók tették ki.
A rendező fokozott empátiával nyúlt a festő életéhez, és leginkább művészetfelfogásához, aminek önéletrajzi szinezete is van. Az amerikai Schnabel karrierjét festőként kezdte, aki leginkább assemblage-jellegű, a bad painting irányzatába sorolt munkáival (összetört tányércserepeket ragasztott vászonra) lett ismert és megosztó. A neoexpresszionista művészre a "filmművészet Stallonéjeként" is hivatkoztak, nem meglepő tehát, hogy Van Gogh megnemtértettségében a saját, egyedi látásmódjára adott reakciókat látja. Schnabel egyébként korábban is foglalkozott már magányos és különc alkotó életével: az 1996-os Jean-Michel Basquiat pályáját bemutató A graffiti királya ráadásul épp egy Van Gogh mellőzéséről szóló monológgal indul.
Legújabb filmjében nem próbálja expliciten őrültként vagy iszákosként beállítani a festőt, a karakterrajza fiktív (Schnabel köztudottan nem törekedett a történelmi hűségre), még ha a valóságból merít is. A 2011-ben megjelent, Steven Naifeh és Gregory White Smith által írt Van Gogh: The Life című könyv például megkérdőjelezi és példákkal támasztja alá a festő életének titokzatos szegmenseit. Ezeket a rendező beépíti filmjébe, de nem mint kizárólagos kimeneteleket, hanem ötvözi a szóbeszédeket, hiedelmeket és az új teóriákat. Például Van Gogh elhíresült öngyilkossága itt nyitott kérdés marad: vajon sérülésébe halt bele vagy amiatt vetett véget az életének? A levágott fül olyannyira nem a sokkolás eszköze vagy mérföldkő mint tett, hogy tudatosan kerülik a színész profilból fényképezését.
A rendező Van Gogh belső hangjaira fókuszál, arra, számára mit jelenthetett az expresszionizmust megelőző posztimpresszionizmus és a szubjektív érzékelés és annak kifejezése. Rendhagyó szemlélete és az őrültség közé nem tesz egyenlőségjelet, inkább azt a problémát támasztja vele alá, hogy a festő legnagyobb traumája a magány és a közöny, amit az okoz, hogy "a jövőnek fest, de a mában kell élnie". Érdekes analógia, hogy a festő szerepében Oscar-jelölést érdemlő Willem Dafoe a forgatás idején 62 éves volt, Van Gogh pedig mindössze 37, amikor elhunyt, mégis a színész olyan őszinte megértéssel alakítja őt, hogy ez a korkülönbség fel sem tűnik. Mint aki szellemileg megelőzte a korát, és teste is ehhez idomult.
A naplementét és zöldellő dombokat ábrázoló hosszú, nyugalmas totálok és az analizáló premier plánok kifejezetten az impressziókra építenek, és a nézőt a festő fizikai és érzelmi pozíciójába igyekeznek helyezni. Van Gogh úgy fest, ahogy él: szenvedélyesen és a maga nemében mértéktelenül. Ahogy Gauguin mondja, művei inkább szobrok, mint festmények, mintha nem tudna ő sem síkban maradni, úgy elevenedik meg benne egy új, sajátos dimenzió, ahogy a képei kiterjedése is túltesz a vásznon.
Az, hogy mennyire különbözött Van Gogh valóságérzete a többi emberétől, elsősorban a formanyelvben mutatkozik meg. A halszemoptika használata, a monokróm, főként sárgás és kékes (az akkori festői stílusára jellemző) árnyalatok, az ideges, rángatózó (kézi)kamera felvételek mind érzékelhető határt húznak Van Gogh gondolkodása és kortársainak szemléletei között. Utóbbi azonban túlzott alkalmazása miatt már-már bántó: a kizökkent ember benyomása didaktikus, és hosszútávon zavaros, szédítő képsorokat eredményez.
Schnabel humánus hozzáállása közelebb hozza a nézőt a festőhöz, mint valaha, átélhetőbbé, hétköznapibbá teszi vívódásait az átlagember számára, és az alkotási folyamat mögött megbúvó kis történetek bizonyára képei befogadását is megkönnyítik. Dafoe úgy lavírozik kétségbeesés és elfogadás, ijedtség és kitartás, zavarodottság és mindentudás között, hogy a sokszor zilált felvételek ellenére azt kívánjuk, ez a film soha ne érjen véget.
