Egy maroknyi vándorszínész járja a vidéket. Játszanak, játszanak és játszanak. Próbálnak és játszanak, majd még egy kis próba és még egy kis játék - így megy ez közöttük, ilyen ez a vándorszínész-élet. Azért élnek, hogy játszanak és vice versa: szerelem ez, életvitel a javából. Ahogy a fiatal, lelkes, Borostyán becenévre hallgató fiú leírja a frissen hozzájuk csapódó katonának: "Nincs annál jobb, csodálatosabb dolog, mint színésznek lenni!". Sándor Pál ennek a már-már pofátlanul romantikus szemléletmódnak, a hivatásnak és annak művelőinek állított díszes-mesés emlékművet.

 

A történet a következő: hőseink színészek, akik többre vágynak. A budapesti kőszínházban kívánnak fellépni, odavezető útjuk során pedig felszednek egy eltávot kapott katonát, aki akaratán kívül dezertált (egy kocsmai verekedés során kiütik, mire felébred, már késő) és aki aztán csatlakozik a kis csipetcsapathoz. A film az ő útjukat mutatja be, mely során - ahogyan azt sejthetjük, és ahogyan azt egy klasszikus vonalvezetésű road movie-tól elvárjuk - bőven van részük sírásban, nevetésben, veszekedésben, kudarcban és sikerben.

 

Bevallom őszintén, úgy érzem, bajban vagyok. Bajban, mert bár a filmről úgy jöttem ki, hogy mosolyogtam, pozitív érzések keringtek bennem, most mégis itt vagyok, és nem tudom, hogyan folytassam. Mert azt mindenképpen el kell mondjam, Sándor Pál új filmje egy rettentő szerethető darab. Szerethető, mert lelkes és annyira nagyon szereti követni ezeket az embereket, akiknek játék az életük. Szimpatikus, mert karakterei szimpatikusak és könnyű velük tartani érdeklődve, jókedvvel. Könnyű szeretni a Vándorszínészeket, mert kicsit olyan, akár egy mese, már csak küllemében is - Garas Dániel képei igényesek, elegánsan stilizáltak, szépen elemelik a filmet a rút valóság talajától. Ennek köszönhetően könnyű nézni, mi több: jó nézni. Nem hivalkodón grandiózus, de szépszabású, sokszor rendkívül atmoszférikus látványvilággal bír a film, ami meglepetésül ért engem. Már csak azért is, mert a film előzetesében mindennek nyoma sem volt, hát még a poszteren. Egyszerű szeretni a Vándorszínészeket, mert színészei kiválóak, megtesznek minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy életet leheljenek az általuk játszott karakterekbe. A mindig fantasztikus Hegedűs D. Gézától kezdve megemlíthetjük a rutinos Gáspár Sándort, az 1945 után kissé egyszerűbb Rudolf Pétert, a határozott és bűbájos megjelenésű Martinovics Dorinát, az ígéretes tehetségnek bizonyuló Mohai Tamást, valamint ragadós lelkesedéssel bíró karaktert megformáló ifj. Vidnyánszki Attilát is. Mindenki jó. Könnyed film a Vándorszínészek.

 

De Kedves Olvasó, még mindig bajban vagyok. Bajban, mert akármennyire is könnyed, szerethető, szimpatikus film a Vándorszínészek, valahogy mégis sovány. Itt vagyok több nappal a megtekintés után és tétlenül ülök a klaviatúra előtt. Mert a helyzet az, hogy Sándor Pál új filmje egyszerűen nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy itt motoszkáljon bennem még most is. Nem motoszkál. Megmaradtak a képek, a színészek és…Igen. Ennyi. De nem motoszkál. A Vándorszínészek az a film, aminek nincsen súlya, pedig úgy érzem, hogy lett volna itt potenciál. Lehetett volna itt súly, mert van halál, van szerelem és van egy hirtelen jött apa-lánya szál, ami hol van, hol nincs. De jelentősége kevés. A Vándorszínészek ezt nézve egy fájdalmasan felszínes film: el lehet nézegetni, de hogy is tudnék elmélyedni valamiben, ami maga sem mélyed el úgy istenigazából?

 

Mindezzel együtt ajánlom-e a Vándorszínészeket? Persze. Ajánlom. Igényes film és egy bő másfél órára jó esetben leköt majd Téged is, Olvasó. Kicsit elvarázsol, megnevettet, elszórakoztat. És ha még jobban jársz, még majd ott rezonál benned. Tovább, mint bennem. Én kívánom, hogy így legyen. Mert akárhogy is nézem, azt érzem, ez a film a nagy játszadozásban nem nagyon tudja, hogy mit mondjon nekünk, a közönségnek azon belül, hogy a vándorszínészekről beszél. Túl azon, hogy a színészet pedig az egyik legcsodálatosabb dolog valaha. Mert ez szép dolog. És talán még igaz is. Csak épp jelenleg édeskevés.