Teljesen releváns manapság a tetoválásról filmet készíteni, hiszen nemcsak egy szubkultúra megértését segíti a laikusok körében, és elmélyíti azok ismereteit, akik valamelyest követik a bőrre varrt minták történetiségét és trendjeit, hanem be kell ismernünk, hogy igen elterjedt médiummá vált az elmúlt évtizedekben, és szépen lassan a mindennapjaink részévé vált.

Kempf Márta Anna Varrat című dokumentumfilmje tehát úttörő lehetett volna, de nem a legjobb módját választották a tetoválások kultuszának átfogó bemutatásának.

 

A kevesebb néha több, és ez igaz a Varratra is: számos történészt, tetoválóművészt és tetovált alanyt megszólaltatnak annak érdekében, hogy teljesebb képet kapjunk a tetoválás mikéntjéről, indokairól módszereiről, de végső soron pont emiatt nem derül ki a filmből semmi. A filmbéli interjúk többsége rövid és semmitmondó, a bőrdekorálás mitológiája nem kerül hozzánk közelebb, mint egy Wikipédia szócikk, pedig azt gondolná az ember, hogy a veterán művészek tarsolyában akad néhány jó sztori. Érdemesebb lett volna kevesebb embert kamera elé ültetni, de azokkal mélyebben elbeszélgetni, mert a múltidézés és a nosztalgia volt a film legnagyobb vonzereje.

Ezzel szemben a paletta elég egyhangú: a főként férfiakból álló művészközeg leginkább a realizmusban találta meg a stílusát, és vajmi kevés szó esik a női tetoválókról - a megszólaló nők munkáit kis kivétellel nem is látjuk. Nem segített az elnyomó attitűd feloldásában a közönségtalálkozón elhangzott mondat sem, miszerint a lányok azért járnak női művészhez, mert velük jókat lehet trécselni. Így nem csak a sznobizmustól, hanem a szexista megnyilvánulásoktól sem volt mentes a vetítés, ahogy magából a filmből is áthallik némileg ez a hozzáállás, ami a női rendező fényében duplán fájó.

És míg egyfelől érdekes a letűnt korokról szóló sztorikat hallgatni, addig sok aspektus kimaradt a dokumentumfilmből. Milyen trendek uralkodnak napjainkban? Milyen lehetőségei vannak egy kezdő tetoválónak? Miket mérlegeljen egy tetoválás előtt álló ember? Ezek a témák alig vagy egyáltalán nem kerülnek szóba, emiatt egyhangú a felhozatal: nem találtak olyan alanyt, akit ért atrocitás a tetoválása miatt? Nem tartották érdemesnek megkérdezni azok véleményét, akiknek nincs vagy egyáltalán nem is szeretnének tetoválást? Ebből a szempontból elmondható, hogy nem igazán ragadták meg a tetoválás miértjeinek lényegét. Jómagam tetoválva, míg kollégám tetkó nélkül érkezett a moziba, de részemről a film nem tükrözte azt a felszabadító érzést, művészi és technológiai kihívást vagy közvéleményt, amit a tetoválás jelent, a partnerem meg nem találta túl informatívnak és egyáltalán nem kapott kedvet ahhoz, hogy magán viseljen egy mintát élete végéig.

 

Ha már ennyi mindenre szerettek volna kitérni - és még ennél is többre érdemes lett volna -, akkor jobban állt volna a témának a sorozatformátum, ahol szentelhettek volna egy-egy epizódot a tetoválás történelmének és kulturális jelentőségének, az egyes művészeknek vagy a különféle irányzatoknak. Itt meg kell említeni a dokumentumfilm formanyelvét is. Alapvetően nem lett volna baj a frontális interjúkkal, de a narráció, illetve a szövegeket illusztráló ábrák és azok egymásutánisága először a ZanzaTv jellegzetességeit idézte fel, később pedig redundánssá váltak. Erre a legjobb példa, hogy egy szemléltető ábra segítségével mutatják be, a test mely területein mennyire fájdalmas a varratás, ezzel párhuzamosan pedig egy meztelen nőt festenek be ugyanezen árnyalatokra. Választani kellett volna a két opció közül, mert utóbbi valóban érzékletesebb példát nyújt és vizuálisan is izgalmasabb, az egyszerű piktogram mellett azonban öncélúvá válik, és a testfestés egyetlen funkciója a tárgyiasítás lett, hogy mutogassunk egy meztelen női testet.

Emellett nehezen követhető, melyik minta melyik viselőhöz vagy művészhez tartozik, és általánosan nehezen lép ki a Varrat a félközelik bűvköréből, és nem használja kreatívan se a tetoválás, se a film médiumaiban rejlő lehetőségeket (pl. nyilvánvalóan jóval nagyobb munka, ugyanakkor érdekesebb lett volna mondjuk meganimálni egyes figuraterveket, nem csak szakaszosan egymás után vágni őket). Visszatérve, a rendszertelen forgatókönyvvázlat, a szakaszos felépítés és az unalmas vizualitás sajnos azt eredményezi, hogy a film mindössze 96 perce minimum kétszer ilyen hosszúnak tűnik.

Kell beszélni a tetoválás kultuszáról, a tehetséges művészek pályájáról és ennek a szakmának a status quójáról, azonban bizonyos szempontból ennél sokkal objektívebb lencsét kellene használni (lásd interjúalanyok). Kempf nem ismerte fel, vagy nem akarta felismeri a megkérdezettekben rejlő lehetőségeket (Ganxsta Zolee a film ügyeletes mókamestere, és nagyon jól áll neki, meglepő tehát, hogy mindössze nagyjából 3 percnyi anyagot sikerült kiválogatni a felvételeiből), ezért minden figyelemre méltó pillanat a közönségtalálkozóra maradt - ott is inkább csak fel-felsejlett, mennyi frappáns esetet tartogathat még egy több évtizedes karrier.