Mindenkinek azt javaslom, a film megtekintése előtt ne nézzen mélyebben utána annak, hogy pontosan mi is történt a Von Erich családdal. Annyit árulok el, hogy nagyon kevés fantázia kellett ahhoz, hogy ebből a történetből film szülessen, a valóság ugyanis önmagában is sokkoló. 

Az események helyett tehát talán érdemes azzal foglalkozni, hogy a filmben feltételezett Von Erich-átok vajon létezik-e? Nem is konkrétan a család esetében, hanem hogy miért vagyunk képesek egész életeket tönkretenni hamis sérelmek, hazug mítoszok és őrült célok mentén. És ami még ennél is kínzóbb, hogy ez a működésmód generációról generációra adódik át. 

A Von Erich pankrációdinasztia története a családfővel, Fritz-cel (Holt McCallany) kezdődik, aki sosem kapja meg azt a lehetőséget, amit saját maga szerint megérdemelne, nem küzdhet meg a nehézsúlyú világbajnoki címért. A visszautasítások után eldönti, amit ő nem érhetett el, ahhoz hozzásegíti a fiait. Kevin (Zac Efron), Kerry (Jeremy Allen White), David (Harris Dickinson) és Mike (Stanley Simons) is megpróbálkozik a sportággal, több-kevesebb sikerrel. Ám nem nehéz belátni, hogy ők igazából nem az ellenfelekkel és még csak nem is egymással küzdenek. A fő ellenség az örökség, vagy ahogy ők hívják, az átok. 

Sean Durkin eddigi filmográfiáját figyelve nem óriási megállapítás, hogy érdeklik őt a káros családi dinamikák. Már első filmjében, a Martha Marcy May Marlene-ben is az ehhez való visszatérés jelentette a fő problémát, eggyel későbbi művében, A fészekben pedig az egész cselekmény a kibogozhatatlan családi viszonyok köré szerveződött. 

Ez tehát a Vaskarom egyik fő fókusza is, és bár Durkin nagyon próbálkozik, a film nem megy elég mélyre. A bevezetőben említett ön-és közsorsrontást tökéletesen érzékelteti a rendező, ugyanakkor a testvéri dinamikák felszínesek maradnak. Pedig a legtöbben elképzelni sem tudjuk, mennyire terheltek ezek a viszonyok: az egyik első jelenetben például a családfő teljesen természetesen közli a bacon és a palacsinta fölött reggelinél, hogy jelenleg mi a sorrend nála a gyerekek között, és hogy senki ne aggódjon, lehet előrébb lépkedni a listán. Folyamatos tehát a versengés, a fivérek szinte csak úgy léphetnek előre, ha valaki mást rosszabb helyzetbe hoznak. És bár látjuk az ebből adódó sérelmeket, és azt is, hogy a testvéri szeretet képes felülírni az ilyen sebeket, az igazán nagy felismerések és veszekedések elmaradnak, aminek köszönhetően ugyan kétségtelenül nem lesz hatásvadász a film, de nem is feltétlenül vonja le a megfelelő következtetéseket. 

Nagyon érdekes ennek a mozinak a hatásmechanizmusa. Amikor Zac Efron vagy Jeremy Allen White (mindenki haja bravúros, de az övé különösen önálló életet él) feltűnt a vásznon, körülöttem többen halk nevetésben törtek ki. És aligha lehet ezért hibáztatni őket, mintha a rendező célja is az lenne, hogy először lássuk meg ennek a famíliának az abszurditását, hogy aztán később a sorozatos tragédiákat látva már ne nagyon legyen kedvünk nevetni. 

Némi külső nézőpont is megjelenik természetesen a moziban, ám sajnos a két női karakter rettenetesen alulírt. Teljesen érthető, hogy Durkin elsősorban a férfiak közötti dinamikára koncentrált, de nagy lehetőséget hagyott ki Kevin feleségének (Lilly James) és a fiúk anyjának (Maura Tirney) háttérbe szorításával. Ők lehettek volna azok, akik a néző szemeként és hangjaként mutatnak rá az eltúlzott maszkulin világ visszáságaira. 

A pankráció viszont egészen remek háttér ennek a kérdésnek a tárgyalásához. Egyrészt elhangzik a filmben a mindenkit foglalkoztató kérdés: miért érdekel egyáltalán bárkit ez a sportág, amikor előre meg vannak írva a történések? Durkin rendkívül elegánsan dobja be ezt a dilemmát, egyszerre tűnik úgy, mintha nagyon is érdekelné, de közben szemet is huny felette. Egy ilyen világban, ahol minden a színjátékra, a narratívákra, a pózokra épít, természetesen azok a maszkulin elvárások is ilyesmivé silányulnak, amiket az apa megfogalmaz a fiaival szemben. Egy férfi nem sír, nem mutat gyengeséget mindig csak a céljára koncentrál: a Von Erich-gyerekek tökéletesen megfelelnek ennek, mégis alig találják a helyüket a világban. Ennek a szimbolikának rengeteg apró leágazása van a filmben, kezdve a Kerry által egy ponton az apjának ajándékozott pisztollyal, a család fiúról fiúra szálló fogásával, a címet is adó vaskarommal vagy a test megcsonkításával, amikor az már nem teljesíti megfelelően a szolgálatát. 

A filmben tehát bőven van gondolat, és akkor még nem beszéltünk a remek alakításokról és a vizualitásról sem. A mozit Erdélyi Mátyás fényképezte, és nem holmi lokálpatriotizmus kimondani, hogy bámulatos munkát végzett: képein tökéletesen elevenedik meg a megidézett korszak Amerikája, kameramozgásai sokat hozzátesznek a film dinamizmusához. A színészgárda pedig lehengerlő, mindenki tökéletes választás, de a film legnagyobb sztárja tényleg Zac Efron, aki nem csak a meglepetés erejével hat ebben a szerepben, a legfontosabb jelenetekben elsőrangú drámai színészi erényeket mutat. 

Hozzá kapcsolódik a film utolsó jelenete is, amely nem véletlenül dolgoztatja meg sokak könnycsatornáit. Kevin már szülőként nézi a gyerekeit, és a büszkeség mellett ott van a szemében a félelem is. Vajon mit ad át nekik, meg lehet-e törni azt a bizonyos kört? Nézőként csak reménykedhetünk ebben.