Végjáték – Kritika

Az előre leszögezem, hogy Orson Scott Card kultikus regényéhez még nem volt szerencsém, ennek pedig két oka is van: egyrészt egyre többször kerül a kezembe olyan könyv, amit (jogosan vagy jogtalanul) körbe rajonganak, ám mégis pár fejezet után unottan hajítom a sarokba. A másik pedig, hogy nem akartam megint úgy végig ülni egy filmadaptációt, hogy mindenben a könyvhöz hasonlítom, ezzel is a film, mint önálló médium élvezeti értékét rontva számomra. És talán ezzel jártam a legjobban, mert így kaptam egy látványos, de nem is végtelenül üres sci-fit.

Viszont nekem, mint a könyvet nem ismerő számára hiába voltak tetszetősek a karakterrajzok (erről majd később), vagy maga a világ, érezhető, hogy jelen esetben hatványozottan igaz az a megállapítás, amit a leggyakrabban a filmadaptációk szemére szoktak hányni, miszerint ez csak képes kivonata a könyvnek. Talán nem egy Gavin Hood-ra (Kiadatás, X-Men Kezdetek: Farkas) kellett volna bízni, aki a legtöbbször csak átrohan egyes jeleneteken vagy figurákon, és kínosan ügyel arra, hogy a PG-13-as karikába beleférjen, ami különösen a második félidőben és a fináléban érvényesül, utóbbit pedig a jó történetmesélés híján majdhogynem teljesen súlytalanná is teszi.

Ugyanakkor a Végjáték sok tekintetben kiemelkedik az utóbbi évek ifjúsági regényadaptációinak sorából. Ez részben az alapanyagnak is köszönhető, ugyanis Ender messze a legszimpatikusabb figura a műfajban, a barátai nélkül jobbára tesze-tosza hősként végig vonuló Harry Pottertől kezdve, egészen a vámpírok után szenvelgő Bella Swan-ig (hogy ezek különböző klónjairól ne is beszéljünk). A szociopata vonásai ellenére is együtt lehet vele érezni, átéljük, ahogy a kegyetlen kiképzések során próbálja megtalálni a helyét a világban, emellett pedig egy intelligens, talpra esett gyerek, aki képes kiállni magáért. Ebben pedig közrejátszik a hibátlan casting: a nálunk is forgatott A csíkos pizsamás fiúból, valamint az inkább szentimentális, és Hollywood önmagának benyaló Hugo-ból ismert Asa Butterfield játéka meglepően érzékeny és kiforrott egyszerre. Szerencsére a többi gyerekszereplőt sem a cuki faktor miatt válogatták be, de közülük igazán csak A félszeműből ismert Hailee Steinfeld érdemel említést, a „nagyöregek” közül pedig a Ford-Davis-Kingsley trió asszisztál magas szinten.

Ennél fogva a Végjáték a „két szék közül a pad alá” tipikus esete, így hiába korrekt, a történetre nem rátelepedő, hanem inkább azt kiszolgáló látvány, vagy a magas színészi teljesítmény, az a legnagyobb hibája, hogy a tömegigényeknek túlságosan meg akart felelni. De a kísérlet – valamint a tudat, hogy ennél sokkal jobban felhígíthatták volna az egészet – mindenképpen dicséretre méltó. https://www.youtube.com/watch?v=DMjJQcHGRmQ

Oldalak: 1 2