Szerkesztői megjegyzés: Ez a cikk eredetileg a Szép új Világ 2021-es sorozatának kritikájának indult, majd egy véleménycikké formálódott, ahogy egyre több gondolatot vetettem le a téma kapcsán. Emiatt a Szép új világ könyv és sorozat aránytalanul nagyobb hangsúlyt kapnak, mint ahogy egy átfogó elemzésben helye lenne.
Lehetne ez egy tömör írás, amiben pár bekezdésben néhány frappáns, magamhoz hűen túlcsavart körmondatban összefoglalom, miért nem igazán működik könyvadaptációként a Szép új világ sorozat. De nem teszem. Ehelyett egy bő lére eresztett cikket fogok írni, mert tök jó lenne, ha a sorozat kapcsán elbeszélgetnénk magáról a könyv mondanivalójáról, illetve arról is, milyen roppant nehéz az elsősorban társadalmi rendszerekről szóló írásokat megfilmesíteni. Sőt, nem is kell minden esetben, hogy egy disztópiáról, társadalmi berendezkedésről szóljon egy írás, elég ha egy központi gondolat eme könyvek gerince, és minden oldal, minden karakter, az egész cselekmény eme gondolatiságnak van alárendelve, hogy végtére megértessék azt az olvasóval. Micsoda gondolatiságot? Azt, amit Orwell a megfigyelő, autoriter diktatúráról állít, Ray Bradbury a kultúra pusztulásáról, Joseph Heller a bürokratikus paradoxonról, Kurt Vonnegut a háború abszurdumáról, Aldous Huxley pedig... miről is szól Huxley Szép új világ regénye?
Mikor egy ilyen központi gondolatra épül fel egy egész regény, ami a maga szempontjából egy tökéletes alkotás, hiszen minden komplexitása ellenére sikeresen történetbe foglalta azt a rendszert, amit tárgyalni akart. A narratívát, a cselekményt, a karaktereket sikeresen alárendelte annak, hogy megértessen egy számunka felfoghatatlan, távolinak tűnő problémát, és nem csak az intellektusunkra hatva, hanem érzelmileg is oly módon sokkolva, hogy sokáig bennünk maradjon az élmény. Egy-egy ilyen mű által több lesz az ember, nagyban hozzájárul a személyiségének formálásához. Ezért nem tudom eléggé ajánlani ezeket a műveket, mint a fentebb íróik által emlegetett 1984-et, 451 Fahrenheitet, A 22-es csapdáját és Az ötös számú vágóhidat.
Ezeket a regényeket éppen azért nehéz megfilmesíteni, mert amikor egy kultúrahordozó (jelen esetben a könyv) formátumát az alkotó ilyen szinten kiaknázza a tartalom okán, akkor átemelve a történetet egy más formátumba, kizárólag sérülni tud az a keretrendszer, amely teret ad ennek a gondolatnak.
Ki lehet hagyni elemeket, amikor elméletileg minden kis darabka egy művészi víziókirakós része, amit kihagyva csak hiányos lesz az összkép? Nem szándékozom túlmisztifikálni a fenti írók tehetségét vagy műveit, ellenben mégis azt tapasztalom, ha hűen fel akarnak dolgozni egy ilyen könyvet, a legjobb esetben is a könyv egy tartalmilag és dramaturgiailag gyengébb változatát kapjuk meg, ahol szolgaian megpróbálták átemelni mozgóképre a főbb szegmenseket. De lehet ezt egyáltalán másképpen?
Úgy vélem, hogy az ilyen klasszikusok esetében a feldolgozásokba csak úgy érdemes belekezdeni, ha van valami koncepció, miszerint fogjuk az eredeti mű szellemiségét (nem fejezetről fejezetre a cselekményt) és próbáljunk ezen alapon a könyvön túlmutató, vagy inkább más témákat is érintő alkotást létrehozni, amely nem egyfajta helyettesítője lesz a könyvnek, hanem kiegészítője. Ha valaki hiába olvasta a könyvet, megnézheti az adaptációt, és azzal együttesen úgy érzi, több lett. Vagy fordítva, aki megnézte a filmet, kedvet kapjon a könyvhöz, ami nem pont ugyanarról mesél. Két esetet tudok, ami számomra így sült el: egyik 2019-es A 22-es csapdája miniszéria, aminek kapcsán hasonló gondolatokat fogalmaztam meg a kritikájában, mint a fönti sorokban. A sorozatváltozat atmoszféra- és tónusváltással adott egy teljesen új hangulatot a történetnek, és pont olyan pontokban eszközölt változtatásokat, amiket a mozgókép igényel. A másik példa Az ember a Fellegvárban, ami Philip K. Dick nem éppen lezártnak érződött, soványka cselekményét bővítette egy grandiózus alternatív történelmi eposszá, amely az eredeti mű szellemiségének megtartása mellett nemcsak remekül ábrázolta a nácik és japánok uralta világot, de olyan újfajta mélységet adott a történetnek, amiért nem tudok elég hálás lenni, hogy négy évadig pénzelték a szériát, majd egy gyönyörű lezárással pontot tettek a végére.
Első látásra a Szép új világ sorozatváltozata is épp ilyen. Fogja a könyv alapfelvetését, majd építi tovább, kerekítve belőle egy nagyobb, izgalmasabb, eseménydúsabb történetet. A probléma épp az, hogy ez a fajta módosítás pont a könyv alaptéziseivel megy szembe, azt a gondolatiságot számolja fel cselekménybéli terjeszkedésével, amit az írott szöveg magába foglal. Hasonló felütéssel kezd, majd teljesen más témára nyargal át, ami önmagában nem lenne problematikus, ha nem egy könyvadaptációról beszélnénk, nem ugyanaz lenne a címük, és nem Huxley társadalmi rendszerét bombázná szét egy évad alatt egy teljesen más sci-fi toposszal, ami sehogy sem illik a Szép új világ témájába. De miről is szól a könyv? A Huxley elméjéből kipattant utópia-disztópiában a genetika és a hipnózis módszerével társadalommérnökösködnek, de ezt tehetjük múlt időbe is, hiszen a rendszer elvégezte a projektet. Be van fejezve a nagy mű. A gép forog, az alkotó pihen.
Ez egy kasztokra bontott társadalom, minden csecsemőt mesterségesen hoznak létre, kasztjához mérten génmanipuláció által akkora szellemi képességgel ruházzák fel, amennyire a kasztjának való munkához szüksége van. Hipnopédiával kondicionálják a felnövekvő generációt, hogy fogadják el és szeressék a fennálló rendszert, törődjenek bele társadalmi státuszukba, leljék örömüket a munkájukban, ne gondoljanak a halálra, öregedésre. A munka melletti szabadidőt érzéki tevékenységekkel, sportokkal, jelentés nélküli mozgóképek fogyasztásával töltik el. Ha bármikor rossz kedv törne rájuk, bekapnak egy szóma névre elkeresztelt drogpirulát, és máris jobb kedvük lesz. Ebben a társadalomban mindenki boldog, nincsenek konfliktusok, hiszen nincsenek olyan gondolatok, amelyek konfliktust generálhatnak. Nincs művészet, vallás, család, párkapcsolat, filozófia, lehetetlenné váltak az értékrendi eltérések, hogy két ember mást gondoljon a világról.
A sorozat ugyanezen felütéssel indít, az első három epizód láttán el voltam varázsolva, milyen nagyszerűen ültették át eme társadalom mindennapjait sorozatepizódokba, és külsőségeiben hogyan aktualizálták. A sztoriban a társadalmat kontrolláló szabályok akkor válnak szembetűnővé, amikor a rendszerbe kerül egy vadember. Ő John, a könyvben egy indián rezervátumból, a sorozatban egy a rendszeren kívül álló vidékről érkezik. Míg a könyvben egy törzsi társadalomból csöppen bele John ebbe a szép új világba, a sorozatban egy vidéki, white trash népség lakta területen él, ez a változtatás kifejezetten imponált, hiszen az Egyesült Államokban pont az ilyen déli területekre gondolnak hasonlóképpen, mint a fejlett társadalmi berendezkedéshez képest elmaradott, múltszázadi kultúrát képviselő térségre. Piros pont, így kifejezetten jól tud működni, frissnek hat az aktualizálás. A könyv történetének leghangsúlyosabb aspektusa, hogy John miként ismerkedik meg ezzel a társadalmi berendezkedéssel, hogyan válik neki ellenszenvessé a mély érzések és filozófia hiánya, majd a többi szereplővel együtt hogyan szembesül a rendszer betonstabilitásával és logikájának sziklaszilárdságával.
Huxley nem kínál kiutat, nagy megfejtéseket, sem valódi, sem erkölcsi győzelemmel nem szolgál szereplőinek. Ezzel szemben a sorozat... más vizekre evezett.
Ahogy toltam le az epizódokat, egyszerre imponált a Szép új világ részletgazdag, kreatív vizualitással ábrázolt társadalmi rendszerének bemutatása, és bizonytalanodtam el, hogy mi ez a fura irány, amerre halad maga a cselekmény. Értékeltem John figurájának variálását, akit a rendszer egyre inkább kezd magába szippantani, ellenségeskedés helyett inkább kezd a többiekre hasonlítani. Több cikkben is szemrehányóan vetették fel a fölöttébb azonosulható karakterek hiányát, pedig ebből a szempontból a könyvet követi hűen a sorozat, ebben az egyformák társadalmában pont jellemhibáikkal emelkednek ki főszereplőink, ez a történet egyik legérdekesebb aspektusa. A Harry Lloyd által kiválóan életre keltett Bernard Marx éppen a kisebbségi komplexusa miatt egy olyan kisstílű, figyelemre vágyó jellem, akinek emiatt érdekes a kollektívához kapcsolódó viszonya.
A probléma, hogy néhány epizód elteltével bejön a képbe egy mindent átforgató konfliktus, amely az egész rendszer létét fenyegeti. Mint említettem, a könyv tragédiáját a rendszer megdönthetetlensége adja, eközben a sorozatban részről részre kell egyre inkább realizálnunk, hogy egy rettentően törékeny, alig életképes társadalmi formával van dolgunk, amely konfliktusokat nem képes kezelni (ellenben a könyvben profi rendfenntartó szerv működik), nincsenek vezetők, akik átlátnák a rendszer működését (ellenben a könyvvel, ahol a disztópiák fő toposza is felbukkan, a nagy tudással bíró, a rendszer pozitívumait és negatívumait ismerő ellenőr, aki intellektuális fölényével söpri le a rendszer bírálatait). Ehelyett előkerül egy a társadalmat szabályozó algoritmus, ami manapság egy nagyon aktuális téma, a Szép új világban mégis rettentően erőltetettnek hat, illetve egy marxi osztályharc is bejön a képbe, ami ha nincs is túlromantizálva, mégis, már jelenlétével szembe megy mindannak a gondolatiságnak, amit Huxley leírt.
A végére ez az egész disztópikus világ önmaga paródiájává is átfordul, és folyamatosan a '93-as Stallone film, A pusztító jutott eszembe, ahol egy hibernációjából felolvasztott múltszázadi bűnözővel szemben nem képes felvenni a harcot a jövőbeli elkényelmesedett "erőszakszerv".
A lezáró epizódnál pedig külön kellett választanom fejben is a dolgot, miszerint könyvadaptációként értékelhetetlen ez a sorozat, hiszen pont azokat a gondolati pilléreket zúzza porrá, amikre a könyv szellemisége épül. Szuverén alkotásnak tekintve viszont az előbb elhangzottak ellenére megvannak benne azok az elgondolkodtató felvetések, megvan benne az a szórakoztató faktor, hogy a cliffhanger befejezés után esélyt is adhassak arra, hogy belenézzek a második évadba. Viszont nagyon hamar elkaszálták a sorozatot, szóval nem valószínű, hogy valaha kibontakozik az a történet, amit itt az első évadban felvezettek. Szóval van itt egy sorozat, ami első epizódjaival megpróbálja prezentálni Huxley disztópiáját, majd hamar rá kell jönnünk, hogy a könyv cselekményét valójában egy teljesen másik történet expozíciójának használták fel, ami ezek után sohasem fog elkészülni. Adja magát a kérdés, hogy akkor tudom-e ajánlani bárkinek is a Szép új világot? A könyvet mindenképpen, nagyon tanulságos olvasmány. És a sorozatot? Ha olvastad a könyvet, és lenyűgözött az ott leírt világ, és kíváncsi vagy, hogyan ábrázolhatnák modern kori köntösben megfilmesítve, akkor a cikkben megfogalmazott baklövések tudatában akár bele lehet kukkantani. De általánosságban nem tudom, kiknek készült ez a sorozat, hova akart volna haladni ez a történet, és lehet már nem is tudjuk meg soha, ezért sem igazán tudom, kiknek tudnám javasolni.
Számomra azért főleg szomorú mindez, mert a sokkal nagyobb popularitásnak örvendő 1984 (aminek állandóan rekordokat dönget az eladási száma, amikor valamilyen antidemokratikusnak vélt esemény rázza meg a világot, mint Trump megválasztása) minden zsenialitása ellenére nem igazán alkalmas, hogy párhuzamba állíthassuk napjaink társadalmi problémáival. Ezzel szemben a Szép új világ több aspektusában is összevethető napjaink fogyasztói társadalmával. Ahogy a kultúra egyre inkább jelentés nélkülivé válik, hogy az intellektus helyett minél több érzékre hassanak, ahogy a valós társadalmi problémák elől a fogyasztásba menekülünk, újabb és újabb érzékszervi hatásokra vágyunk. A közösségi média által elénk hányt végtelen és tartalmatlan információt zabáljuk, ahol a közösségi interakció mennyisége fontosabbá vált annak minőségénél. Az utazás, gasztronómia, bulizás lettek az élet megélésének definíciói, létezésünk értelme, ahol munkánk csak a munka utáni hedonizmusunkat szolgálja. Ahol a vallás kiveszőfélben van, reménykedünk, hogy a technológiai fejlődés majd megoldja a jelen problémáit, filozófiával nem foglalkozunk, mert nincs értelme.
Miután elhanyagoljuk a spirituális és szellemi teret, értetlenül állunk azelőtt, hogy szorongunk, depressziósok vagyunk, de lehörpintünk rá egy antidepresszánst, lehúzunk egy-két sört, és gyorsan elfoglaljuk magunkat valamilyen eszképizmussal.
Ezzel a feldolgozással minden szépség és újdonság kiveszett ebből a világból, ami miatt olyan jó téma a könyv. Maradt egy intellektusában nem is olyan szép, témájában nem is új világ, ami újabb állatorvosi lovaként áll majd a hivatkozásai között a "nem egyszerű disztópikus könyveket adaptálni" állításnak.