Bár hazánkban nincs annyira fajsúlyosan jelen, az USA-ban és a nyugati típusú országokban nagyban zajlik az érzékenyítő forradalom, amiből persze mindenki kap ízelítőt a világon, aki az emlegetett régiók filmjeit fogyasztja. Ne sérts meg senkit, gondolj minden rasszra, nemi identitásra, politikai nézetre, és az alkotói folyamat közben még véletlenül se gondolj arra, hogy mekkora hülyeség ez az egész, különben azonnal véged van. Elég csak egyszer megbotlanod, a rendszer azonnal kidob magából.
A mindig is a szókimondóbb színészek közé tartozó Bill Burr első rendezése most a Netflixen (azért remélhetőleg a platform fejesei is érezték az iróniát) mutat görbe tükröt a 2023-as állapotokról.
A Vén csókák tipikusan az a film lett, aminek 10 éve még csak létjogosultsága sem lett volna, a kritikai mázban megmártogatott be- és kiszólások ugyanis az akkori humorközegben idegennek hatottak volna. Ám 2023-ban minden bizonnyal sokakkal fog együtt rezonálni az, amit Burr igyekszik megfogalmazni.
Jack (Burr), Connor (Bobby Cannavale) és Mike (Bokeem Woodbine) három gyerekkori jóbarát, akik az 50-es éveikhez közeledve azon kapják magukat, hogy egy teljesen megváltozott világban kell helytállniuk. Ez legnehezebben Jacknek megy, aki sosem rejtette véka alá a véleményét - ám míg ez pár évtizeddel korábban igazi macsóságnak számított, ma már a hasonló attitűdjével a kiközösítettek között találja magát. A helyzetet két dolog is nehezíti: egyrészt hatéves gyermekének jó ajánlásra lenne szüksége a magánoviban, ám az ottani vezetőség a gyerekeken keresztül a szülőket is értékelik, Jack pedig rögtön az elején belegázol az óvodaigazgató érzékeny lelkivilágába. Másrészt a korábban alapított cégük egy fiatal start-up milliomos kezébe került, aki szintén ráült erre a 21. századi érzékenyítő trendre.
Burr a film elején élesen kifordított helyzetekben példázza, hogy mivé fajult a világ. A nem szívbajos karaktere gyönyörűen fogalmazza meg eme trendekkel szembeni logikus(nak tűnő) kritikáját, ami sok belefásult néző szimpátiáját fogja kiváltani. Természetesen az sem árt, hogy egyes jelenetek ügyesen mozgatják meg a nézők rekeszizmait is.
Azonban szerencsére Burr önreflektív tudott maradni, így pedig a film eleji "egyetemes igazság" szövete szép apránként bontódik le a cselekmény előrehaladtával. Igen, megvolt a bája a 20-30 évvel ezelőtti, mindenen átgázolunk tempónak, ám pont ennek a túltolása eredményezte a 2023-ban uralkodó trendeket. Igen, jóleső érzés megmondani valakinek az igazunkat, ám közben igenis akadhatnak emberek a közelben, akiket indirekt módon megbánthatunk az átgondolatlan szavainkkal. És igen, iszonyatosan dühítő, hogy manapság már mindent percre és pixelre pontosan előírnak és megmondanak nekünk mások, ám előfordulhat, hogy a másikat eközben nem rossz szándék vezérli.
Burr igyekszik teljes képet adni erről a nyugati világ mindennapjait domináló jelenségről, ám annak szerteágazó mivolta miatt ez egy lehetetlen küldetés. Viszont legalább igyekszik, és így is kerekebb történetet villant, mint azok a próbálkozások, melyek ész nélkül zsúfolják tele a 2020-as évek kötelező elemeivel magukat. Burr ugyanis nem felejti el, hogy a filmek egyik fontos funkciója a szórakoztatás, és ha ezt egy értelmes, nem túl erőszakos üzenettel vegyítik, akkor azt értékelni fogják a nézők is.
A Vén csókák 2023-as viszonylatban igazán szembetűnő, amiért nem hunyászkodik meg az elvárások árnyékában. Az is érezhető a filmen, hogy Burr sok helyen visszafogta magát - de ez az érettebb megközelítés is azt szimbolizálja, hogy a habzó szájú, fanatikus érzékenyítő forradalmárokkal szemben nem az ellentétes pólusra, hanem középre érdemes pozícionálni magunkat a lelki békénk érdekében. A finálé tükrében pedig ebből nemcsak az egyén, hanem a környezete is profitálhat.
