A német film- és sorozatgyártásra, még ha nem is tehető a dánokéval egy polcra, érdemes odafigyelni. Van nekik például egy Florian Henckel von Donnersmarckjuk (A mások élete, Mű szerző nélkül), aki történelmi drámáival nemzetközileg is elismertté vált, de nem szabad megkerülni a ma már inkább Hollywoodban tevékenykedő Tom Tykwer (A lé meg a Lola), vagy a Dark című Netfix-sorozat fejeseinek, Baran bo Odar és Jantje Friese nevét sem. Az előbb említett streamingszolgáltató ezúttal egy német horrorral, a Vérvörös égbolttal érkezett a nyár közepére egy ma még kevésbé ismert rendező, Peter Thorwarth tolmácsolásában.
Az ok, amiért Donnersmackokkal és Tykwerekkel nyitottam a kritikám nem az, hogy Thorwarth bármelyikükkel említhető lenne egy lapon. Arról van itt inkább szó, hogy a későbbikben nem kizárt, hogy hallhatjuk a nevét olyan környezetben, mint az iménti két direktorét. A Vérvörös égbolt távolról sem tökéletes film, mégis van benne valami, ami miatt végig odaköti a nézőt a képernyőhöz a maga két órájával.
Egy Németországból Egyesült Államokba tartó repülőgép felett átveszi néhány terrorista a hatalmat. Az utasok tehetetlenek, van viszont köztük egy anyuka, Nadja, (Peri Baumeister), aki rejtélyes betegségének kezelésére tart a tengerentúlra. A támadók intermezzóját tulajdonképpen a tüneteinek az elburjánzása zavarja meg: vámpírrá változik (a maszkmunkáért le a kalappal!), és elszabadul a pokol 10 000 méterrel az Atlanti-óceán felett.
Érdekes műfajkeverék, ugye? Thorwarth fogta ezt a hagyományos thrillermotívumot, amit már nem egyszer láthattunk filmen, és belehelyezte egy szintén tradicionális horror-kontextusba. A cselekmény jelentős része egy nagy flashback, ami Nadja fiának a beszámolóján alapszik, de a teljes konklúzióval mi magunk is a film végén szembesülünk a főszereplőkkel együtt. Így nem csak műfajilag, de kronológiailag is húztak néhány váratlant a készítők, sőt utóbbi a dramaturgiában és a feszültségfokozásban töltött be fontos szerepet, ugyanis a tudatlanság bizonytalansággal, a bizonytalanság pedig félelemmel tölti el az embert.
Az alapvető érzéseket tehát, melyek a thrillernek és a horrornak velejárói, kiváltja a Vérvörös égbolt, de a forgatókönyvvel bőven akadnak problémák, amik rányomják bélyegüket a filmélményre. Vannak bizonyos mellékszálak (itt a flashbacken belüli flashbackekre gondolok elsősorban), amik többet ártanak, mint használnak: egyrészt félbeszakítják a repülőn történő feszült pillanatokat, másrészt sokkal okosabbak nem leszünk utánuk. A karakterek motivációi - melyek közül néhány az előbb említett jelenetekben kerül elő - nehezen értelmezhetőek, pontosabban valódi leleplezés nem is igazán történik, vagy ha mégis kiderül valami, akkor funkciója vajmi keveset tesz hozzá a karakterfejlődéshez és a cselekményhez. A lezárás többé-kevésbé működik, bizonyos szempontból még méltónak is mondható az erős expozícióhoz, sőt a katarzis sem múlott sokon, de egy "humánusabb" forgatókönyvírói húzásnak köszönhetően sajnos elmaradt.
Minden hibája ellenére a Vérvörös égbolt egy szerethető alkotás, mert az élmény maradandó. Nem kizárt, hogy lesznek pontok, ahol haragudni fogunk a filmre, vagy fejünket fogva bámulunk a képernyőre, de a hangulatteremtés és a valahol elborult, ugyanakkor eredeti koncepció remekül ellensúlyozza a kivetnivaló részeket. Az utóbbi két attribútum pedig nem mást mutat, mint hogy Peter Thorwarth bevállalós. Emiatt remélem, és valahol garantálom, hogy fogunk még felőle hallani, mert amennyiben jobban beletanul a forgatókönyvírásba, lesznek meglepetések tőle.
