Ryusuke Hamaguchi (magyarítva Hamagucsi Rjúszuke) eddig jobbára hazájában, Japánban volt mérsékelten ismert filmes, 2021-ben azonban két filmmel is jelentkezett. A Wheel of Fortune and Fantasy egy romantikus szkeccsfilm, mely többek közt a miskolci Cinefest fődíját is elhozta, a Vezess helyettem pedig Cannes-ban nyert három kategóriában, illetve négy Oscarra is jelölték, ráadásul olyan fontos kategóriákban, mint a legjobb film, vagy a legjobb rendező. Ennek örömére hozzánk is eljuthatott ez a melankolikus kis csoda, melyre nem árt felkészülni és nyitottnak lenni.
Kafuku (Hidetoshi Nishijima) színházi színész és rendező, feleségével, a forgatókönyvíró Otoval (Reika Kirishima) él. Sajátos kapcsolatuk van, a nő többek közt szeretkezés közben szokott történetekkel előállni, melyekből aztán szkriptet ír férje segítségével. Egy tragédia miatt Kafuku Hirosimába költözik, majd lehetőséget kap, hogy megrendezze a Ványa bácsi egy igen különleges színpadi adaptációját. Mivel egy szemsérülés miatt nem vezethet, kirendelnek mellé egy sofőrt, a fiatal lánnyal pedig egyre szorosabb lesz a kapcsolata, de nem úgy, ahogy azt elsőre gondolnánk.
A Vezess helyettem Haruki Mirakami novellája alapján készült, mely mindössze 40 oldalas, ehhez képest a film egy perc híján három óra hosszúra nyúlik. Ezzel rögtön el is veszti a potenciális nézőinek felét, ráadásul a cselekmény sokszor kifejezetten lassú a hosszú autókázásokkal és nem kevésbé terjedelmes dialógusokkal. Nincs ezzel semmi baj, Hamaguchi műve közel sem való mindenkinek, próbára teszi az embert, kihívások elé állít, de minden erejével azon van, hogy ezt meghálálja, sikerrel.
A történetet nehéz összefoglalni pár mondatban, mert bár címszavakat, cselekménymorzsákat ki lehet emelni, a Vezess helyettem roppant komplex élmény. A prológus eleve 40 perces, a stáblistát is csak ezután látjuk, illetve számos döntés, esemény csak a későbbiek fényében nyer értelmet, elsőre sokkal inkább furcsának, zavarba ejtőnek hathatnak. A rendező szerencsére az előnyére tudja fordítani ezeket az elemeket és frusztráció helyett sokkal inkább kellemes élmény felfedezni, elmerülni a részleteiben. Hamaguchi masszívan hangulatfilmet készített, nem szórakoztatni akar, vagy, hogy jól érezzük magunkat, egy utazásra invitál, melyhez kétségtelenül kell türelem és egyfajta nyitottság. Nem mindig sikerült elkapnia a hangulatnak, de szépen lassan arra lettem figyelmes, hogy a cselekmény hipnotikus erővel szippantott magába.
Nincsenek különösebb izgalmak, drámai nagyjelenetek, de a csendes visszafogottság annyira jól esett, hogy átjárt egy meghitt, merengős érzés. Apropó érzés. Hamaguchi sok témát jár körbe, az autóvezetést is allegóriaként használja, elsősorban a gyász, a bűntudat és a tovább lépés útján haladva. Bemutatja, hogy egy közös tragédia miként változhat át szeretetté, kötődéssé, de pazar érzékkel fektet hangsúlyt a szavak erejére, azok hatására, befolyására és értelmezésére, erre reflektál többek közt a színházi előadás is. Olyan emlékezetes jelenetekkel éri el a kívánt hatást, mint a fiatal színész kamerába meredő története a kocsikázás során, vagy Kafuku felismerése a havas tájon, hogy aztán végül az epilógus elöntse a szívünket melegséggel.
Lehetett volna itt-ott kurtítani belőle és kell idő, hogy rá tudjunk hangolódni, de a Vezess helyettem olyan alkotás, ami meditatív módon, úgy kebelez be, hogy észre sem vesszük. Fontos, mindennapi témákról beszél őszintén, nem a szánkba rágva semmit, inkább hagyja, hogy dolgozzon az agyunk és a szívünk. Mintha egy négy keréken guruló terápián vennénk részt, mely során az élet országútján suhanunk, s bizony akadnak döccenők, netán kátyúk, de a lényeg, hogy a megfelelő ember üljön a volánnál.
