Greg Berlanti 2018 után újból visszaült a rendezői székbe, akitől utoljára a Kszi, Simon című romantikus vígjátékot láthattuk. Most egy gimnazista fiú coming out történeténél egy pár fokkal elrugaszkodottabb témához nyúlt, s egészen az 1960-as évekig, pontosabban a Holdra szállást megelőző időszakig repít minket vissza.
A vietnámi háború mellett az Apolló-program olykor tragédiába fulladó kudarcai együttesen ábrándítja ki az amerikaiakat az űrverseny romantikájából, aminek eredményeképp szinte teljesen elzárják a NASA pénzcsapját - nagyon úgy nézett ki, hogy John F. Kennedy álma egyhamar nem lesz valósággá. Ekkor lép színre a szélhámosból lett marketinges, Kelly Jones (Scarlett Johansson), aki dörzsöltségével és fifikás megoldásaival visszaadja a reményt az űrprogram szerelmeseinek.
A Vigyél a Holdra természetesen azzal indít, hogy a film cselekményét valós események ihlették, mely olyan szempontból mindenképp tényszerű állítás, hogy az Apollo-projekt és a Holdra szállás valóban megtörtént - ezen kívül viszont Berlanti filmjének minden eleme a képzelet műve, néhány apró részletet leszámítva. A történet központi figurája, Scarlett Johansson tűzről pattant karaktere sem dolgozott soha a NASA-nál, feltehetően nem is létezett. Mindez viszont semmit nem vesz el abból a tényből, hogy a Vigyél a Holdra egy kifejezetten kellemes és szórakoztató romantikus vígjáték, épp ellenkezőleg. Az írók fogtak egy olyan történelmileg is jelentős szettinget, amiről már tényleg kismillió filmet láthattak a nézők, majd írtak köré egy a Coen testvérek értelmezésében vett "igaz történetet", mely az életszerűtlensége mellett sokszor meglepően kreatív és izgalmas megoldásokat vonultat fel.
Papíron Scarlett Johansson és Channing Tatum romantikus vígjátéka ez, utóbbi ugyanis az Apollo-11 repülésigazgatóját, Cole Davist alakítja, ám kellemes meglepetésemre a megfáradt, végletekig kiszámítható romantikus elemektől megkímél minket a film, és egy összességében visszafogott, a klasszikus hollywoodi vígjátékok ártatlanságát megidéző élményt kapunk. Scarlett Johansson valami elképesztő magabiztossággal hozza le ezt a bő 2 órát, egészen profi és sokszínű alakítást nyújt egy drámaiságában nem túl összetett környezetben. Ellenben Channing Tatummal, aki továbbra sem lett tehetségesebb, és most is nagyon minimálra van véve mindaz, amit elvártak tőle - szerencsére Cole figurája is ennek megfelelően lett megírva, így egy egész szerethető párost alkotnak Johanssonnal, ám zongorázni lehet a két színész képességei közötti szakadékot. A Vigyél a Holdra viszont nemcsak kettejük dinamikájában, hanem a film megannyi elemében is remekül találta meg az egyensúlyt.
Az egész "hogyan marketingeljük meg úgy a Holdra szállást, hogy abból világra szóló trend váljon?" felütés egy őszintén remek ötlet, azzal együtt is, hogy a film olykor-olykor hajlamos kissé ízléstelen felületeséggel, érdemi önreflexió nélkül érinteni a főbb témáit. Azzal együtt, hogy szerintem tényleg mindennel lehet viccelni (a megfelelő helyen és időben), az élmény rovására mehetett volna mind a Holdra szállás jelentőségéből és finanszírozásából, mind a vietnámi háborúból fakadó társadalmi dilemmák elbagatellizálása. A Vigyél a Holdra viszont általában épp akkor tudott visszavenni magából, vagy dobott be valami szívmelengetőt a közösbe, amikor ezek az arányok felborultak volna. A koncepció abszurditásából eredő komikum mellett a karakterek közötti, alapvetően csipkelődő dinamikák végig remekül működnek Berlanti rendezésében. Személyes kedvencem a sztereotip divatguru és feltörekvő rendező, Lance volt, aki Jim Rash megformálásában a cselekmény legjobb pontján tér vissza a nyitójelenetét követően, és még Johansson elől is képes elrabolni a show-t.
A Vigyél a Holdra emellett technikai szempontból is nagyon rendben van, ami nem minden esetben alapvetés ebben a műfajban. Csak úgy csöpög a filmből az amerikai '60-as évek hangulata és miliője, ez pedig a közepes vagy annál gyengébb jeleneteken is folyamatosan képes emelni egy szintet. A kosztümöktől kezdve, a NASA központjának díszletein át a rakétakilövésekig remekül néz ki a film, erre a kellemes összhatásra pedig szükség is van, mert a kelleténél egy jó 20-30 perccel hosszabb játékidővel kellett megbirkóznia a film erényeinek. Több olyan pont is van, amikor nyugodt szívvel le lehetett volna zárni a sztorit - az egyik ilyen pontnál konkrétan egy teljesen új fejezet nyílik meg, ugyanis a Holdra szállás meghamisításával kapcsolatos konteókat is belefogalmazták a film történéseibe. A cselekmény innentől kezdve azért hajlamos alaposan megremegni, és az alapvetően visszafogottan kellemes sztori fárasztóan abszurd fordulatokat vesz. Emellett Kelly szélhámos múltjának - és jelenének - kezelése, avagy általánosságban a káros marketinges húzások és csalások súlyának kezelésébe teljesen belebukik a Vigyél a Holdra, pedig szándékosan kezdett bele ezekbe a témákba. Inkább ne tette volna, mert ezen a téren már-már károsan egyszerű és bugyuta volt Berlanti rendezése.
A Vigyél a Holdra talán legnagyobb erénye, hogy olyan, mintha a '90-es évek "hogyan készítsünk vígjátékot?" felfogásában készült volna, annak megannyi előnyével és korlátoltságával együtt. Témáit vagy épp karaktereinek sorsát tekintve keveset vállal, ám az izgalmas, friss felütésnek, a magas színvonalú kivitelezésnek, és a 60-as évek ellenállhatatlan hangulatának hála egy meglepően kellemes, szívmelengető romantikus vígjátékot kaptunk. Scarlett Johansson - tőle talán már megszokott módon - pedig remekel.
