Érdekes volt látni, ahogy a popkultúráról szóló közbeszéd az elmúlt néhány esztendőben elkezdett túlhasználni olyan kifejezéseket, mint amilyen az azóta megannyi promóciós anyagban rendre visszaköszönő "látnoki erejű rendező". Márpedig alapvetően nem magával a jelzővel, esetleg annak használatával volna itt a probléma, hanem sokkal inkább azzal, hogy rendszerint az emberek rossz filmek, illetve a rossz emberek esetében gondolták úgy, hogy na, márpedig csak ezzel a szófordulattal lehet a legtömörebben véleményezni hosszabb-rövidebb ideje tartó munkásságukat. Mindezen sajnálatos folyamatok ellenére azonban továbbra is hiszek abban, hogy a "látnoki erejű rendező" jelzőt nem szabadna eltemetni, annál is inkább, mivel, ha van ember ma Hollywoodban, akit mindenképpen rászolgált erre a jelzőre, akkor az bizony James Cameron.
James Cameront persze szokták a folytatások királyaként is emlegetni, elvégre a nevéhez eleve olyan legendás folytatások fűződnek, mint A bolygó neve: Halál vagy éppen a Terminator 2: Az ítélet napja. Már ezeken a filmeken látszott, hogy Cameron mindig is egy kicsit kívülálló volt Hollywoodban abból a szempontból, hogy sosem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen csak felmelegítse mindazt, ami korábban már olyan jól működött. Nem. Ő mindig is a mások által még járatlannak titulált utak felfedezésében érezte otthon magát, hogy minden egyes alkalommal valami olyasmit vihessen véghez, amiről mások addig azt gondolták, ez nettó képtelenség. Röviden talán így lehetne összefoglalni James Cameron régóta dédelgetett álmának, a 2009-ben bemutatott Avatarnak a megszületését. A technológiai monstrumként azóta is hivatkozási alapként szolgáló sci-fi pályafutása alatt világszerte majdnem 3 milliárd dollárt termelt, nem csak minden idők valaha volt anyagilag legsikeresebb mozijává lépett elő, de arra sarkallta Cameront, hogy az elmúlt évtizedben mást se csináljon, mint hogy valódi filmes sagává bővítse azt. A következő fejezet pedig szinte már meg is érkezett, így mindenképpen adta magát a dolog, hogy kicsit közelebbről is bevizsgáljam az - szeptemberben idehaza is bemutatott, némileg digitálisan ráncba szedett - első részt.
Mert hát őszintén szólva nagy elvárásokkal ugrottam neki az ismét 3D-ben pompázó, teljes 4K-s felújításon átesett Avatarnak, ugyanis a 3D-s formátumhoz köthető legszebb emlékeim egyike pontosan ehhez a filmhez kötődik, így rendkívül kíváncsi voltam, hogy vajon Cameron a Terminator 2 pompásan sikerült 3D-s változata után vajon itt is képes lesz megismételni a csodát? A rövid válasz az, hogy igen. Hiszen ahogyan az Camerontól elvárható, a mester bizony itt sem okozott csalódást. Ebben pedig nagyobb részt elsőkörben nem is az átlag mozinéző számára is feltűnően kicicomázott speciális effektusok, hanem úgy maga a film időtállósága játszott hatalmas szerepet. A mozit mai napig érő kritikák egyik visszatérő eleme ugyanis rendre annak egyszerű, ezerszer hallott történetét rótta fel, mint a legnagyobb negatívumot. Az igazság viszont az, hogy legyenek bármennyire is jogosak ezek a vélemények, az Avatar mögött álló lebilincselő szakmai profizmus miatt ha akarnék sem tudnék igazán haragudni az ismerős elemekből építkező cselekményre.
Amennyiben mégis szeretnék, akkor talán elkezdhetnék sopánkodni olyan dolgokon, mint az első ránézésre érdekesnek látszó, de a nap végén mégiscsak kissé alulírott karakterek, akiken pontosan látszik, hogy Cameron képzeletében ezek a figurák jóval árnyaltabb formában léteznek, mint ahogyan azt végül mi a mozivásznon láthattuk. Stephen Lang a tesztoszterontól túlfűtött, régimódi, a 80-as évek akciófilmjeit megidéző rosszfiújában például valóban sokkal több lakozik, ám az így is majdnem 3 órás játékidőben egyszerűen fizikailag nem jut idő arra, hogy a Lang által alakított Quaritch-ot mélyrehatóbban is lehetőségünk legyen megismerni. Márpedig a fináléban előadott rövid odaszólása Sam Worthington Sully-jának, melyben arról kérdezi, milyen érzés elárulni a saját faját, egyértelmű jelzés arra, hogy Quaritch valóban nem holmi egyszerű zsoldos, akit csak a zsíros anyagiak érdekelnek. Ő meggyőződéssel hisz benne, hogy amit itt a Pandorán csinálnak kolonizáció címszó alatt, ahhoz neki és a többi embernek bizony isten adta joguk van. És hogy legyenek bármennyire is kulturálisan fejlettek a bolygót benépesítő na'vik, ők nem többek holmi vadorzóknál, akik vagy hajlandóak elfogadni az ember felsőbbrendűségét vagy úgy járnak, mint az amerikai őslakosok. De Giovanni Ribisi kékgalléros, csak a profitot maga előtt látó menedzsere, valamint Sigourney Weaver emberi mivoltát legszívesebben örökre maga mögött hagyó tudósa is ordít azért, hogy a forgatókönyv sokkal mélyebben foglalkozzon velük.
Mindezen hibák ellenére az Avatar nagyjából három órás játék ideje alatt Cameron szinte egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy elkezdjen lankadni a figyelmünk, ami egyébként nehéz is lenne, hiszen Pandora földöntúli őserdeje a felfrissített VFX-nek köszönhetően, még sokadik megtekintés után is szó szerint képes beszippantani az embert, és nem is hajlandó elengedni azt egészen a stáblista legördültéig. Így hát nem viccelek, amikor azt mondom, hogy a sok helyen nem egyszerűen újra kevert, hanem konkrétan lecserélt speciális effektusok Cameron mérnöki precizitással kimért rendezésével karöltve továbbra is könnyűszerrel felmossák a padlót a látványra kihegyezett hollywoodi alkotások jelentős hányadával. Mindezt egy 13 éves filmnél. Ehhez pedig tényleg csak annyira volt szükség, hogy a WETA VFX-es szakemberei, első ránézésre olyan apróságnak tűnő dolgokon eszközöljenek hol kisebb, hol nagyobb változásokat, mint például az egyik farkasszerű állat bőre, amin szinte tapintani lehetett a rajta végig kúszó nyálkát.
De a na'Vik elképesztő mozgékonyságát biztosító, immár szabad szemmel is jól kivehető izomzatuk, vagy a főként az idősebb bennszülöttek arcán már messziről látható megannyi ránc kirajzolódása is mind-mind azt hivatott bizonyítani, hogy Cameron George Lucashoz hasonlóan maga is egyfajta "Special Edition"-ként gondol filmjének eme változatára. Annál is inkább, mert a látványon kívül tartalmilag is történtek változások a 2009-es eredetihez képest. Drasztikus dolgokra azonban nem érdemes számítani, mivel mindössze arról van szó, hogy olyan, korábban kizárólag a film Blu-ray változatán elérhető "Bővített verzióban" elérhető hosszabb-rövidebb jelenetek is visszakerültek a "moziverzióba", amik több ponton is kissé könnyedebbé tették a film amúgy eredetileg is remek ritmusát. Ezekről az igencsak apró bővítményekről egyébként, ha nem vagyunk kellően szemfülesek, akár nagyon könnyen le is maradhatunk, az epilógusban helyet kapott parányi monológot leszámítva, ami már a bővített változatban is mindössze annyi célt szolgált, hogy nyitva hagyja a kaput az immáron a nyakunkban lihegő folytatás(ok)nak.
Bár az Avatar, mint filmes franchise jövője egyelőre még homályba burkolózik, az mindenképp remek érzéssel tölt el, hogy James Cameron eposzi méreteket öltő sci-fije, a technikai oldalról történt csinosítgatásokat leszámítva is képes volt arra, hogy ismét pontosan úgy érezzem magam a filmet nézve, ahogyan tizenhárom évvel ezelőtt. Mikor is a világnak legelőször nyílt lehetősége rá, hogy elsőkézből ismerhesse meg Pandora kegyetlen, ám gyönyörű világát, amelynek a hibái ellenére immáron biztos helye van minden idők legnagyszerűbb blockbustereinek csarnokában.