15 éve mutatták be a Watchmen filmet, ennek apropójából frissítettük fel korábbi cikkünket.
Azt rögtön az elején le kell szögeznem, hogy nem vagyok a kliprendezők esküdt ellensége, hiszen rengeteg tehetséges, avagy meghatározó stílusú direktort adtak a filmszakmának, elég csak az olyan nevekre gondolni, mint mondjuk David Fincher, Michael Bay, Marc Webb, vagy éppenséggel Zack Snyder. És nem vagyok az említett Snyder ellensége sem, értem én az irányába a rajongást - avagy a túlmisztifikálást -, hiszem kétségtelenül rendelkezik egy sajátos vizualitással, amitől a filmjei rendre felismerhetőek, szerethetőek, ugyanakkor mára egyértelművé váltak a korlátai is, amelynek intő jelei valahol pont itt, a Watchmennél kezdődtek.
Vagy talán még inkább a 300-nál? A fene tudja! Mindenesetre Leonidász király és 300 spártai harcosánál - amely egycsapásra a kultstátuszba emelte a rendezőt és a Warner nem volt rest ráaggatni a Watchmen marketingjében a "látnoki erejű" (avagy angolban még hangzatosabb "visionary director") jelzőt, ami azóta már a ciki szinonimája filmes körökben - ez egyáltalán nem volt zavaró. Ugyanis ha már a 300-at is megvizsgáljuk, akkor is kikezdhető Snyder látásmódjának az eredetisége, hiszen Robert Rodriguez két évvel azt megelőzően már átültette a képregényes formulát kockáról kockára a Sin City-ben, Snyder pedig ugyanezt tette: a képregény kockáit konkrétan használta concept artként, hogy a beállítások mindennél pontosabban megidézzék a képregény füzetében látottakat. Lehet már itt is vitatkozni azon, hogy akkor ez mennyire eredeti, vagy szolgai másolása Frank Miller képregényének (talán a legpontosabb az lenne, ha annyiban maradnánk, hogy valahol a kettő között), viszont annyi kétségtelenül igaz, hogy annak szögegyszerű narratívájához tökéletesen illett ez a látásmód.
Alan Moore kultikus képregénye azonban teljesen más súlycsoport, mondhatni a műfaj kiteljesedése. Moore képregényei alapjában véve is rettentő mód kegyetlenek, brutálisak és - ami a legfontosabb - rétegeltek, így nem csoda, hogy szívből gyűlöli valamennyi művéből készült, kilúgozott adaptációt, akár A szövetséget vesszük (ez mondjuk érthető), akár a Pokolbólt Johnny Depp-pel, akár a V, mint vérbosszú tévéfilmszerű megvalósítását. Na de a Watchmennel mi baja? Hiszen legalább annyira komplex, mint Nolan Sötét Lovag-trilógiája, ha nem jobban? Akkor miért áll rongyos 6,4/10-es átlagértékeléssel a Rotten Tomatoes-on és 7,6-os IMDb értékeléssel?
A válasz nem kis részt pont Snyder személyében keresendő és legalább éppen annyira, mint Moore és Dave Gibbons 12 részes füzeteinek a szellemiségében. A Watchment okkal tartják a műfaj egyik ékkövének (a rangos Hugo-díjat is a magának tudhatja), hiszen éretten reagált a korszakra, amelyben készült és hozott létre egy a maga nemében zseniálisan eltalált alternatív 80-as éveket, amelynek létrejöttéhez, az USA és a Szovjetunió között kiélesedő fegyveres konfliktusra, Nixon negyedik regnálásához a tényleges szuperhősök járultak hozzá, akik eddigre maguk is illegalitásba vonultak, vagy a kormány szolgálatába álltak. Ebben a világban pedig különböző szemléletű, értékrendű és habitusú figurák ütköznek egymással (jobbára verbálisan, semmint fizikálisan), miközben élesen pellengérre állítják az egész zsánert és annak képviselőit. Nem hiába tartották megfilmesíthetetlennek az alapanyagot és nem hiába kétkedtek Snyder képességeiben már előtte is, mondván ennek a kliprendezőnek nem ártana valami filmszerűt is letennie az asztalra a több órás videoklipek helyett. Nekik lett igazuk, a Watchmen az alapanyagnak csupán lúgozott kivonata és filmként is bajosan állja meg a helyét, elsősorban Snyder miatt.
Mert akárhogy is álljunk hozzá Snyder személyéhez, azt meg kell hagyni, hogy van egy sajátos, senkivel sem összetéveszthető vizuális stílusa. A probléma ott kezdődik, hogy ez rátelepszik a filmre és máris megfosztja annak egyik legfőbb aspektusától. Snyder folyamatos lassításaival, pózolásaival a filmváltozat pont azt éri el, amire Moore-ék törekedni sem próbáltak: menőnek, trendinek látszani, ezzel pedig hiába van alatta egy bivalyerős alapanyag és leplezi a film hibáit - avagy a rendezője inkompetenciáját - totálisan szembemegy az alapanyaggal és ezzel megpróbálja az olyan hősök közé beilleszteni figuráit, mint Batman, vagy Superman, miközben figurái pont ezeknek egyfajta lenyomatai, szatirikus megfelelői. Dr. Manhattanben (mint az egyetlen érdemi szuperképességekkel bíró hősben) egyfajta Superman-Spock hibridet köszönthetünk, miközben Ozymandiasban, Éji Bagolyban és Rorschachban Batman bizonyos karakterjegyei fedezhetőek fel, noha Moore egyiküket sem kifejezetten róluk mintázta.
Mindemellett már itt is kiütközik az, ami Snydernél a Batman Superman ellennél már ordító hibaként lépett fel, mégpedig az érdemi dramaturgiai, narratív érzék. Snyder itt is megpróbálta azt, amit a 300-nál és annyira átemelni a képregény elbeszélésmódját, amennyire csak lehetséges. Ez igazán az Ultimate Cut 3 és fél órás verziójában szembeötlő, amelyben hiába szerepel A Fekete Hajó meséi, mint Ozymandias karakterének egyfajta allegóriája, semmit sem ad hozzá a narratívához, vagy a karakterekhez, ahogy a legtöbb beillesztett párbeszéd sem. Számos jelenet között nincs kohézió, érdemi átvezetés és ami működött a füzetekben, az már nem funkcionál egy teljesen másik médiumban. A karaktereknél pedig ez különösen szembeötlő: a képregény figurái abszolút egyenrangúak egymással (mindamellett, hogy mélyebbek is), ezzel szemben a filmben Rorschach, a Komédiás, Dr. Manhattan (és még valamelyest Éji Bagoly) hangsúlyosabbak, erőteljesebbek, Ozymandiasnak túlságosan kevés jelenet jut, amire Matthew Goode halovány játéka is ráerősít, Malin Akermanból pedig pont a testhez feszülős ruhája marad meg inkább az emberben.
És noha eddig kifejezetten negatív voltam, azt meg kell hagyni, hogy nem beszélhetünk egy (kifejezetten) rossz filmről, ez azonban elsősorban mégsem Snyder, hanem az alapanyag érdeme, ami túlságosan erős, Snyder pedig (részben szerencsére) túlságosan ragaszkodik hozzá ahhoz, hogy érdemben romba döntse annak nimbuszát. Ebben pedig segítségére vannak színészei. A prímet egyértelműen Jackie Earley Haley viszi Rorschachként, ráadásul szinte végig maszkban, de a CGI Ádám-kosztümben parádézó Billy Crudup, a normalitást, az érdemi azonosulást képviselő Éji Bagolyként rettentő rokonszenves Patrick Wilson, vagy Jeffrey Dean Morgan bestiális Komédiása is jó és igazából csak Goode és Akerman a gyenge pont, ami az érdemi súlyukat is elveszi.
Snyder védelmében annyi mindenképp elmondható, hogy Moore művéhez képtelenség lett volna felérnie akárkinek, viszont egy tehetségesebb, nem "látnoki erővel megáldott" rendező valószínűleg képes lett volna filmben és nem videoklipek gyűjteményeként vászonra álmodni ezt az alternatív világot (írom ezt úgy, hogy a stáblista a maga nemében pont ettől a videoklip esztétikától zseniális) és nem véresen komolyan venni azt is, amit nem kellett volna. Nyilván ez a kettősség is közrejátszott abban, hogy a kritikusokat igencsak megosztja a mai napig és a pénztáraknál is megbukott, miközben a filmrajongók körében igazi kultuszra tett szert és emlegetik sokan Nolan Sötét Lovag-trilógiájával egy lapon.
Nem véletlen, hogy Nolan pont eme film miatt passzolta át Az Acélember rendezését Snydernek és az sem véletlen, hogy annak ennél is nagyobb megosztottsága pont ebből a félreismerésből is fakadt: hiszen míg Nolan filmjei a rendezője tehetsége révén váltak a közönség és a kritikusok kedvencévé, Snydernél erősen szükségeltetik az erős (nem általa írt) alapanyag, valamint erős produceri kéz, lévén Superman visszatértében két, teljesen ellentétes rendezői látásmód ütközött (egy karakter- és történetorientált nézet csapott össze a látványközpontúsággal) és a DC azóta is ezt a félreismerést nyögi. Ettől még persze a Watchmen egy kedvelhető alkotás, amelynek kultstátusza érthető, viszont mégiscsak az erős alapanyag az, amely a film minőségének illúzióját megőrzi.