Az Acélember - Kritika

|

Acélos helyett inkább rozsdás alapozás.

Változnak az idők. Egykor a spandexben ugráló, vagy repkedő hősök túlontúl komolytalanok voltak, nem csupán a filmvásznon, de a képregényeken is... legalábbis a műfajt kellően gyermetegnek találták az idősebbek és rengetegen máig nem értik, hogy mi lehet a szórakoztató abban, hogy köpenyes, maszkos igazságosztók megmentik a világot pár őrülttől. A filmművészetben az első komoly lépés mindenképpen Richard Donner 1978-as Supermanje volt, amelyben a hős humanizmusát, pozitív kisugárzását megismertette a szélesebb közönséggel, hogy aztán szépen filmről filmre egyre inkább belecsússzanak a banalitásba. Ugyanezt egy évtizedes késéssel megismételte a DC másik nagy ágyúja, Batman is, hogy aztán 2005-ben Christopher Nolan a Sötét Lovagot lerántsa a földre és megmártsa a realitás és a lélektan bugyrában. Azóta pedig úton útfélen ezt a koncepciót próbálják továbbvinni és miután a Warner befürdött Bryan Singer Superman visszatérjével, amely a Donner-i örökség pozitivizmusát próbálta továbbvinni, jobbnak látták, ha a folyton repkedő szuperhőst is lerángatják kicsit földközeli állapotba, annak eszményképével együtt.

Hirdetés

Ahogy írtam változnak az idők, így - a Star Trek: Discovery-hez hasonlatosan -  a humanizmust felváltotta a realizmus... vagy legalábbis annak illúziója. Supermannel mindig bajban voltak a filmkészítők és a közönség egyaránt, mivel a karakter túlontúl istenszerű, idealista, emellett jellemében is túlontúl hajazott mindig egy cserkészfiúra, így nem csoda, hogy izgalomba jöttek a rajongók, amikor kiderült, hogy Nolan-t elkezdte foglalkoztatni az Acélember modern kori újraértelmezése és ha rendezni nem is fogja a filmet, producerként beáll mögé, és átadja annak a Zack Snydernek a terepet, aki a 300-zal és a Watchmennel szép kis kultuszra tett szert a műfaj rajongói között, de még a minden téren nagyot bukó Sucker Punch is kivívott magának egyfajta rajongást (személy szerint kevés film iránt viseltetek akkora ellenszenvvel, mint az, de ez már teljesen más lapra tartozik). Sokan egy újabb Batman: Kezdődik!-et láttak maguk előtt, amire az illusztris stáb csak ráerősített, azonban sokakban mégis megkondult a vészharang, hogy mi sülhet ki abból, ha egy erősen történet- és karakterközpontú direktor, mint Nolan és egy elsősorban a  vizualitásra építkező "látnoki erejű" Snyder összefog. (Mert sem a Watchmen, sem a 300 miatta volt elsősorban jó, hanem az alapanyag miatt.) Mert a két tónus elöljáróban üti egymást és vagy egyik felül kerekedik a másikon, vagy két szék közül a pad alá csücsül. Itt az utóbbi történt, még ha nem is bántóan, avagy látványosan.

Változnak az emberek is. Nem csak a nézők, a nézői igények, hanem a kritikusok is. Emlékszem, hogy amikor először láttam a filmet, rendkívül magával ragadott, pedig az agresszív marketinghadjárat végett már erős ellenérzéseim támadtak a premiert megelőzően, nem is beszélve a Nolan-Snyder féle anomáliáról. Mégis úgy gondoltam - és gondolom ma is - hogy a kiindulási alap, az ambíció, mely szerint Supermant a 21. század közönség számára is hiteles figuraként ábrázolják, annak én-keresésével, szerepének felvállalásával mindenképpen elismerésre méltó. Márpedig Az Acélember vállalásában és megvalósításában is ambiciózus, amelynek utolsó harmada az egy évvel ezelőtti Bosszúállók fináléját gyorsan kispadra is ülteti, élén a smallville-i csatával - amely a képregény feldolgozások egyik legintenzívebb, legfeszültebb legszebben ívelt csinnadrattája, amelyben a pofonoknak, robbanásoknak van súlya és még dramaturgiai funkció is szorult belé - utána viszont már kényszeredett CGI erődemonstráció kerekedik az egészből, előtte pedig a hőssé válási folyamat is döcög.

Az okok egészen egyszerűek: a Warner a nolani realizmussal kívánta helyettesíteni a karakter már említett pozitivizmusát és azt hitték, ha a rendező is ott tüsténkedik, nyert ügyük van. A probléma az, hogy a kiskutya szemekkel bánatosan néző Henry Cavill ezzel még önmagában nem helyettesíti mindezt, nem lesz egyenértékű Christian Bale szuggesztív játékával, a karaktert pedig megfosztották annak derűjétől, pozitív kisugárzásától, elfelejtve azt, hogy Superman egyáltalán nem Batman. De ez még akár működhetne is - pontosabban hellyel-közzel működik is - ha a megfelelő emberek veszik kezelésbe az egészet, de Zack Snyder erősen megkérdőjelezhető ebben a kérdésben, míg a "Hollywoodi dögvészként" emlegetett David S. Goyer forgatókönyve csak annyiban erős, amíg Nolan ötleteire támaszkodhat. Mert ez a film, amiben elbukik, azt elsősorban Goyeren bukja, nem Snyderen, aki sok tekintetben a legérettebb rendezését tudhatja magáénak Az Acélemberrel (szigorúan önmagához képest persze). Elhagyta a lassításokat és pózolásokat és helyette az első félidőben hol az indie filmekre hajazó képi világ, hol pedig a dokumentarista stílus jellemző, vizualitásában mégis tökéletesen illeszkedik a rendező életművébe.

A probléma ott van, hogy Snyder sem nem elég okos, sem nem elég tehetséges rendező ahhoz, hogy a dramaturgiai bakikat - amelyek csak úgy hemzsegnek Goyer szkriptjében - kigyomlálja, hiába erős hangulatban most is. Így történhet az, hogy a Lois Lane szerepében a tehetségét elpazarló Amy Adams vagánysága csak szavak szintjén, a szereplők elmondása alapján nyilvánul meg, másrészt ad-hoc jelleggel dobálja a forgatókönyv egyik szituációból a másikba, ahol csak azért van, hogy később Superman megmenthesse. (Jó példa erre az űrhajóra való felvitele, ahol Zodéknak semmilyen indítékuk nincs, hogy Kal Ellel együtt magukkal vigyék, ellenben Goyerrel.)

Így történhet az, hogy a régen látott Kevin Costner karakterének a halála, noha valóban megható, forgatókönyvileg szintén végtelenül öncélú és felszínes, akit flashbackekben próbál a forgatókönyv épkézláb karakterré összegyúrni. Pedig a földi és a kryptoni apa ideológiai szembenállása (Russell Crowe egész kiváló a szerepben) mind a legendárium, mind a film egy sarkalatos pontja, de ezt érdemben nem sikerül kifejteni, mivel ezt a szembenállást lényegében a pappal folytatott beszélgetésnek kéne feloldania mind a hősben, mind a nézőben, ami viszont szimpla gyávaságból fakad (a pap részéről) és így a feloldás is elsikkad.

Snyder ugyan derekasan próbálja Nolant másolni az első félidőben, mégis csak kevés sikerrel jár (kudarcról azért nem beszélnék), hiába vet be hőse esetében úton-útfélen egy-egy krisztusi párhuzamot. Egyszerűen nem tudja hőse kitaszítottságát, útkeresését érdemben prezentálni, mint Nolan, vagy Bryan Singer az X-Menekben (konkrétan mi célból is vándorol Clark a Kezdődik! Bruce Wayne-jével szemben? Azon kívül, hogy válaszokat keres az eredetére, amíg véletlenül bele nem fut pár katonába?). Henry Cavill pedig ehhez mérten megjelenésében ugyan tökéletes, de színészileg a bánatos nézésen túl nem jutott neki érdemi karakter, ahhoz pedig nem elég tehetséges, hogy ezzel érdemben kezdjen is valamit. Egyedül Michael Shannon brillírozik Zod tábornok szerepében - habár a motiváció (pl. a film eleji puccs a haldokló Kryptonon) neki is erősen megkérdőjelezhetőek - aki egyszerre képes őrült, rokonszenves és fenyegető lenni, ezzel valóban egy ellentmondásos antagonistát teremtve.

Változik tehát az ember, legyen az szuperhős, néző, vagy kritikus egyaránt, így lehet az, hogy az egykor idealista szuperhősből realista (hatású) megváltót próbáltak faragni és így lehet az, hogy akinek a szemében egykor kifejezetten remek filmként élt Snyder mozija - még annak istenek közötti, város romboló fináléját se tartotta öncélúnak - mára sokat erodálódott. Az Acélember a temérdek hibája ellenére még így is egy élvezetes, bizonyos pontjain egyenesen remek mozi (Hans Zimmer zúzós, de minden eredetiséget nélkülöző zenéje is sokat tesz hozzá az élményhez), viszont hiába próbál komplexebb lenni a színtiszta szórakoztatást a zászlajukra tűző Marvel-filmeknél, ha egyszerűen a kormánynál nem elég tehetséges emberek ülnek ahhoz, hogy a komor(nak szánt) realizmust, annak ideológiai, személyi kérdéseit összeegyeztessék a zúzós, csontrepesztő látvánnyal és a karakter múltja előtti tisztelgéssel. Itt ez még csupán alacsonyabb szárnyalást eredményezett az előzetes elvárásokhoz képest, ezt követően viszont már csúnya mélyrepülést.

Az Acélember

Kinek ajánljuk
  • Amennyiben szeretnénk a klasszikus szuperhőst talaj közelben látni!
  • Ha szerintünk megfér egymás mellett Snyder és Nolan stílusa!
  • Amennyiben ilyennek vélünk egy mély és tartalmas szuperhősfilmet!
Kinek nem
  • Ha Superman számunkra egyenlő Christopher Reeve-vel!
  • Ha szerintünk nem kell Batman mellé még egy karakter sötétre és komorra festeni!
  • Ha Snyder és Goyer alkotását egyből ignoráljuk!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!