Simon Curtistől nem áll távol az életrajzi film műfaja. Az Egy hét Marilynnel és a Hölgy aranyban után, ismét ehhez a zsánerhez nyúlt. Ezúttal A. A Milne egy életszakaszát vette górcső alá, többek közt, hogy miként született meg mű, amit ma Micimackóként ismerünk.

Milne (Domhnall Gleeson) az első világháborút megjárt veterán, aki feleségével és fiával elköltözik a nyüzsgő Londonból, remélve, hogy vidéken nyugodtan tud írni. A rideg és elidegenedett férfi egyre több időt tölt fiával, aki akaratlanul is segít leküzdeni apja traumáit. A felhőtlen játék közben pedig megszületik egy klasszikus.

A történet leginkább a családról, Milne és a fia kapcsolatáról szól. Nem merül bele a háború borzalmaiba, a házasságba, mindebből csak pillanatokat csípünk el, ami egyfelől indokolt, másrészt kicsit felszínessé teszi a cselekményt. A lényeg szerencsére így is átjön, Curtis remekül lát bele a főhős és a fia életébe. Egyértelműen a film legerősebb pontja, amikor szimpla játéknak érződik minden. Milne megnyílik és elszabadul a fantáziája. A gyermeki szórakozás üdítően hat vele együtt a nézőre is. Észre sem vesszük, miközben megelevenedik előttünk a Százholdas pagony és a már ismert mesefigurák. Ami az egyiknek kikapcsolódás, a másiknak az alkotás öröme. Ettől válik olyan megindítóvá és szívmelengetővé ez a szegmens. Curtis természetesen nem feledkezett el az árnyoldalakról sem. Megjelenik a könyv, óriási siker és mindenki az igazi Róbert Gidát szeretné. Milne és a neje elmerülnek a hírnév világában, a kisfiú azonban nem érti, mi zajlik körülötte.

Ez egy mindig aktuális probléma, Hollywoodban főleg. Emlékezzünk csak hány gyermeksztár nem tudta feldolgozni a népszerűséget és menekült a drogokba, alkoholba. A komplett problémakörre fel lehetett volna építeni a filmet, Curtis azonban csak egy szeletkét mutat ebből. Mi több a legfontosabb éveket kvázi átugorja, erősen kurtítva ezzel a sztorin. Az utolsó harmadban rossz arányérzékkel keveri a lapokat a rendező, ellentmondásokba kergeti magát és olyan sablonos, valamint giccses elemekhez nyúl, amiket jóval árnyaltabban kellett volna ábrázolni. Így csak a szélsőségek maradnak. A sekélyes dráma, ami mindenáron ríkatni akar, és az örömkönnyes ölelkezés. Hatásvadászat, ami nyilván képes érzelmeket előcsalni a nézőből, de ahhoz kevés, hogy maradandó élményt nyújtson.

Domhnall Gleeson kimért alakítása olykor színpadias, de a karakter ezt kívánta meg. Margot Robbie remekelt a pezsgésért rajongó feleségként, Kelly Macdonald pedig imádnivaló dadus. Sok múlt a fiatal Will Tilston játékán, de szerencsére tehetséges a fiú és ügyesen formálta meg a címszereplőt.

Curtis továbbra sem tud kiemelkedőt alkotni életrajzi filmek terén, de ez ne szegje senki kedvét. Tipikus korrekt drámát kaptunk, ami bár nem váltja meg a világot, mégis képes hatni az emberre. Egy érdekes történetet mesél el, ami egyszerre bájos, ártatlan, ugyanakkor sötét és kissé tragikus. A helyenkénti felszínessége ellenére is bátran ajánlható a felemelő emberi történetek kedvelőinek. Nem csak Micimackó rajongóknak.