Rajongjunk bármiért is, mindig megtalálhatjuk az adott szerelemnek a saját mekkáját. Ahol biztosak lehetünk abban, hogy nem néznek hülyének a túlzott (?) rajongásunk miatt, és garantáltan találunk valakit, aki osztozik a mániánkban. Nos, nekünk, filmőrülteknek a 90-es évek tájékán ez a hely egyértelműen a videótéka volt, amiről A Hetedik Sor Közepe főszerkesztője, Csizmazia Gábor készített egy dokumentumfilmet. A hosszú évek tékás tapasztalata és az elnyűhetetlen lelkesedés eredménye egy igazi szerelemprojekt lett, amely visszarepít minket egy gyönyörű korszakba.

2018. január 31-én ért véget egy korszak a mozi szívében található Corvin videótéka bezárásával, a Volt egyszer egy téka pedig annak egy durván 10 éves időszakába ad nekünk betekintést. Ez nem csak céltalan sztorizgatással történik, hanem egy gondosan felépített koncepció mentén ismerjük meg a videókazetták és a tékák aranykorát egyszerre. A tékások mellett filmrendezők és színészek, de ha igazán pontos akarok lenni, akkor egykori kölcsönzők is megosztják élményeiket egy egészen nosztalgikus időszakról. Pálfi György, Gigor Attila, Miklauzic Bence, Hajós András és még számos szakmabeli teszi hozzá a magáét a filmhez, mint filmszerető emberek. És ez a lényeg, ettől működik igazán a Volt egyszer téka, mert hiába nézek rendszeren dokukat, azért rendre szembejön velem egy olyan szárazság és unottság, ami már-már a zsáner velejárója. Kis túlzással villámcsapásként ért a felismerés a film közepe felé, hogy nem csak érdekel a téma, de piszok jól szórakozok is mellette.

Történelemóra, élménybeszámoló és egy visszafogott, de legalább annyira elegáns montázs. Valahogy így tevődik össze Csizmazia Gábor filmje, ami egyszerre mesél filmszeretetről, elhivatottságról, barátságról, felejthetetlen történetekről. Mindez, persze, szorosan a Corvin téka iránt máig érezhető szerelem által fűtve, amit őszintén megindító volt látni. Megszámolni sem tudom, hogy hányszor haladtam el a szóban forgó téka mellett, vagy hányszor akadt meg a kezemben egy-egy DVD. Igen, én már abban az időszakban csöppentem bele ebbe az egészbe, amikor a videókazettáknak mindössze évei voltak hátra. Furcsa, mert sosem azzal a szándékkal jártam a tékában, hogy ki is kölcsönözzem esetleg a Passiót vagy az Armageddont. Nem, egyszerűen csak imádtam a hangulatát, a közeget. A Volt egyszer egy téka pedig pontosan ezt az érzést hivatott átadni a ma már archívnak számító videófelvételekkel, amik a tékások akkori mindennapjaiból ragadtak ki egy-egy pillanatot.

Az elmesélt sztorik és visszaemlékezések szinte mindegyike végtelenül szerethető vagy épp azonosulható, de még így is borzasztóan nyers lett volna a Volt egyszer egy téka, ha nincs valami, ami éppen színesíti ezt a másfél órás nosztalgiázást. Szerencsére volt ilyen, bőven. Kezdve Rudolf Péter szkeccseitől, amikkel az átlagkölcsönző archetípusait keltette életre. Az első pár snitt pazarra sikerült, amolyan rudolfpéteresre, utána viszont megfáradt számomra ez a geg, de abszolút nem vitték túlzásba a mennyiséget. A komikum mellett nagyon is komolyan lett véve a téma, ezt pedig számos filmes bevágással, vagy éppen a klasszikus "Tudtad-e?" típusú tájékoztató, de legalább annyira frappáns bejátszásokkal oldotta meg a film. A választott filmjelenetek egytől-egyig remekül illettek a Volt egyszer egy téka ritmusához, ezzel együtt pedig a mondhatni retró hangulat is végig pazarul asszisztált a Corvin téka történetéhez. Azért pedig külön hálás vagyok, hogy életemben most először láthattam pár másodpercnyi snittet a Zoltán, Dracula kutyájából.

Negatívat nem akarok, de ami fontosabb, nem is nagyon tudnék mondani a Volt egyszer egy tékáról. Nem tudok, mert egy olyan dokumentumfilm készült a filmtörténet egy gyönyörű időszakáról, ami egyszerre informatív, érdekfeszítő és szórakoztató. A megszólaltatottak visszaemlékezései emberiek és tanulságosak, a VHS-korszak előtti tiszteletadás hibátlan, mindez remekül időzített filmjelenetekkel színesítve. A lényeg és az igazi érdeme mégis az, hogy a Volt egyszer egy téka tele van szívvel, és sallangok nélkül állít emléket a videótékákkal aposztrofált filmtörténeti időszak előtt. Egy tartalmas, de még annál is érzelmesebb utazás volt ez a másfél óra, ami után nem lehet nem végtelenül büszkének lenni erre a gyönyörű hobbira, vagy a filmmel bemutatott hivatásra. Lecsúsztam róla, de akkor is: tékás akarok lenni!