A sorozatgyilkosokkal foglalkozó produkciók régóta kedvelt téma a filmesek körében, számos alkotás készült fikciós, illetve valós mészárosok történetét alapul véve. A Hetediktől kezdve az egészen friss, két évvel ezelőtti Dahmerig, sok mindent láttunk már, így nem könnyű újat mondani a műfajban. Pascal Plante mégis ilyesmire vállalkozott, s noha műve messze nem a nagyközönség igényeire van szabva, a végeredmény igazi különlegesség.

Kelly-Anne (Juliette Gariépy) sikeres modell, szabadidejében online pókerezik, de a hackerkedés sem áll messze tőle. A média egy sorozatgyilkos tetteitől hangos, aki felvette, ahogy brutálisan megöl három tinilányt, majd a dark weben áruba bocsátotta a felvételeket. Az illetőt elkapták és kezdetét veszi a tárgyalás. Hősünk rendszeres látogatóvá válik a bíróságon és lassacskán az ügy megszállottja lesz.

A koncepció önmagában remek, s a szinopszist olvasva kialakulhat egy kép, hogy mégis mire lehet számítani a Vörös szobákban. Eszünkbe juthat egy újabb remekmű, David Fincher Zodiákusa, ahol a főszereplő szintén a gyilkos utáni hajsza fanatikusává vált. Plante azonban több szempontból csavar az összképen. Egyfelől itt megvan a gyanúsított, a nyomozást lezárták, csak rá kell bizonyítani a látszólag egyértelműt. A másik, sokkal szignifikánsabb elem, a perspektíva.

Kelly-Anne-ről sokáig nagyon kevés tényszerű dolog derül ki, ám megismerkedik egy lánnyal, aki szentül hisz a vádlott ártatlanságában. Ez nem légből kapott dolog, anno Ted Bundy-nak vagy Jeffrey Dahmernek is számos groupija volt, akik szerelmes üzenetekkel bombázták imádottaikat. Rendkívül érdekes nézőpont, s noha a rendező nem feltétlenül akar válaszokkal vagy motivációval szolgálni, van annyira autentikus a felütés, hogy a film nézesse magát. A szűk két órás cselekmény komótos tempót diktál, elsőre egy tárgyalótermi drámát sejtet, ahol hosszú, vágatlan dialógusok közepette ismerkedünk meg a szituációval. Majd Kelly-Anne kerül a középpontba, de nem tudjuk mit miért csinál, amikor egy riporter mikrofonvégre kapja, mondván mit keres a tárgyaláson, ő szimplán annyit felel - "Csak kíváncsi voltam". A feltételezett gyilkos rajongójával való kapcsolata során sem kerülünk hozzá közelebb, kimérten viselkedik, mégis érezhető, hogy szüksége van valakire. Lassacskán körvonalazódik, hogy a lényeg itt nem azon lesz, hogy elítélnek-e valakit, hanem a főszereplő jellemének átláthatóságán.

Egyfajta azonosulás, empátia kialakulhat felé, már csak azért is, mert a nézőt szintén foglalkoztatják a történtek. Majd minden egyes párbeszéddel, megnyilvánulással világosabbá válik, hogy Kelly-Anne nem hétköznapi figura. Amikor a pókerről beszél, vagy a közönyös reakciói mind remekül szembesítenek ezzel. Plante, akárcsak hőse, szintén távolságtartó. Nem ad kapaszkodót, esze ágában sincs hackeres szakzsargonnal dobálózni csak azért, hogy mi jobban értsük, mi zajlik néha egy-egy monitoron. Nem látunk bele a főszereplő fejébe, mely bizonyos szempontból bosszantó, ám a megválaszolatlan kérdéseket, alulírt ok-okozati összefüggéseket képes az előnyére fordítani, mégpedig az atmoszférateremtéssel. Direkt fizikai erőszak helyett rengeteget képes mesélni egy hang vagy tekintet. A komplett alkotást körbelengi a totális érzelemmentesség és pont ezzel váltja ki a legnagyobb hatást. Az utolsó harmadra olyan nyugtalanító ridegség járja át az embert, ami sokkal ijesztőbb, mint a legtöbb mai horrorfilm. Ez önmagában bravúr, de Juliette Gariépy kiváló játéka emeli különösen piedesztálra.

A Vörös szobák nem klasszikus sorozatgyilkosos darab, sőt, a témát csak katalizátornak használja egy végtelenül sötét utazás során a főhős személyiségének bugyraiba. A remek, újszerű nézőpont hiába nem szolgál minden kérdésre válasszal, egy ilyen karaktertablónál elnézhető. Ahogy reflektál a kiüresedettségre, felszínességre, sokáig csak sejtet, majd úgy vág gyomorba, hogy messziről kerüli a hatásvadászatot, az tanítani való. Borzasztó kevés alkotás képes így használni a rideg érzelemmentességet és ennyire immerzív módon nyomasztani. A legfélelmetesebb pedig, hogy egy hasonló helyzet a valóságban sem hat elképzelhetetlennek.