Lássuk be, hogy nem könnyű a játékfeldolgozások sorsa. Mivel egy viszonylag friss médiumról van szó, amelynek lételeme az interaktivitás, ezért az adaptáció során máris elveszik a lényegi elem - konkrétan mintha a kontrollert/billentyűzetet kitépték volna az ember kockája kezéből - így a készítők kapásból hátrányból indulnak. Na, nem mintha az eddigi darabok ezt különösebb alázattal, vagy hozzáértéssel kezelték volna, inkább csak neveket kölcsönöztek, hogy szegényes portékáikat eladhassák (most tünde szemeimmel rád nézek, Resident Evil), az igazán bátrakat, mint például Gore Verbinski korhatáros és méregdrága BioShock moziját pedig idő előtt tűzre vetették. Ezek után különösen nagy vállalásnak tűnt, hogy a világ egyik legnagyobb aktív játékos bázisával és legszerteágazóbb mitológiájával rendelkező Warcraftot vigyék vászonra, az eredetihez hű szellemiségben, de a kívülállóknak, akik életük során egy nanoszekundumnyit sem játszottak a játékkal (mint jómagam) is élvezetes legyen. Mondjuk úgy, hogy félig-meddig sikerült.
Úgy fest Duncan Jones minél nagyobb büdzsét kap, annál inkább elveszíti azt a fajta egyéni ízt, amiért annak idején a Holdban megszerettük, de még a Forráskódban is magán viselt ezekből nem keveset. Ezt az egyediséget úgy hívták, hogy történetvezetés. Mert laikusként is látszik, hogy a Warcraft mitológiájában, világában hatalmas potenciál van, amibe az egyszeri nézőnek nem ártana elmerülnie. Jones viszont nem ad erre lehetőséget, úgy röpködnek a nevek és a kifejezések, hogy az átlag néző kb. a film felére lesz tisztában azzal, hogy ki kicsoda - a mi mit jelent kérdéskörnek ez sem sikerül - a szűk két órás játékidő viszont csak ezek eldarálására, a cselekmény felvázolására és motivációk elhagyására elég. Így hiába a részletgazdag, de steril látványvilág (az orkok bámulatosak, interakcióik az emberekkel nem különben) olyan hatást kelt az egész, mintha egy elnyújtott átvezető videót látnánk valamelyik játékból.
Pedig azt hinné az ember/ork, hogy 11 évnyi előkészület után a Blizzard ezt sem hagyta a véletlenre és miután a sokáig kiszemelt Sam Raimi helyét a fanatikus rajongó Jones vette át, megütötték a főnyereményt. Nem vitás, hogy a Warcraft minden képkockáján, minden pixeljén érződik az alapanyag iránti rajongás, de Jones mintha mégis megfeledkezett volna arról, hogy nem csak a fanokhoz szól, és a korábbi interjúkban emlegetett párhuzamai a geopolitikával, valamint a Trónok harcával, ha nem is légből kapottak, de enyhén túlzóak. Előbbi esetében valóban felmerül a népvándorlás, a kölcsönös együttélés nagyon is aktuális kérdése, de pont a kisemberek maradnak ki az egészből, így eme háború legnagyobb elszenvedői statisztaszerepre kényszerülnek, míg utóbbival csak annyi a hasonlóság, hogy sok karaktert mozgat, de kifejteni őket ennyi idő alatt nem lehet, miközben világok sikkadnak el.
És karaktereiben rejlik a film legnagyobb kettőssége: hiába kiegyensúlyozott az emberek és orkok oldala, hiába érthetőek mindkét oldal indokai, lényegi karakter inkább pont az orkoknak jutott, mint a lelkiismeretes Durotan vagy a két világ között őrlődő Garona, míg az emberek közül Ben Schnetzer varázslója, Kadhgar tud érvényesülni, hiába tesz meg mindent a szinte csak világító szemű Ben Foster, vagy a Vikingekből ismert Travis Fimmel. Szerencsére a színészek annyira szimpatikus alakítást nyújtanak, mind ember, mind ork bőrben, hogy a "kasztválasztásnak" hála mindenki megtalálhatja a maga kedvencét.
A Warcraft tehát a várt forradalmat nem hozta el a játékadaptációk sorában (talán majd decemberben az Assassin's Creed), de minden kiforratlansága ellenére kellő alázattal és tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz, amivel már most sikerült megtörni a több évtizednyi sorozatos kudarcot. Ha a háborút nem is nyerte meg a kétkedők ellenében, egy csatát már biztosan, ez pedig már kisebb siker.
Értékelés: 72%
Kinek ajánljuk?
- Megrögzött WoW fanoknak és fantasy fanoknak.
- Akik nem bánják, ha a motivációk a vágószoba padlóján végzik.
Kiknek nem?
- Akik ódzkodnak a műfajtól.
- Akik szívesebben nézik, ahogy karakterek a tábortűz mellett beszélnek.