Hirdetés

X-Men: Apokalipszis - Kritika

|

A mutánsok önnön világvége mozija egyben a franchise végítéletét is előrevetíti, de közel sem annyira apokaliptikusan, mint a híre.

"Minden, amit felépítettetek, elpusztul!" - hangoztatja a címszereplő ősmutáns és sokan ezzel vádolták a szériát ekkor már 16 (!!!) éve elindító Bryan Singert is, aki eme 4. rendezésével abszolút rekorder a szuperhős zsáneren - no meg egy franchise-on - belül (Sam Raimi és Christopher Nolan 3-3 filmmel tartotta addig a rekordot!). Szó se róla, az X-Men: Apokalipszis egy elképesztően masszív és sok szempontból ambiciózus alkotás, ami könnyedén a néző torkán akadhat, de pont ezért válhat igazi ínyencséggé a közönség számára, legyen az egyszeri moziba járó, vagy megrögzött képregényfanatikus.

Hirdetés

A film megosztottsága persze rengeteg mindenből fakad, amiben éppen úgy ott van az ekkor már egyre inkább meghatározóvá váló  formula az MCU részéről (összefüggő univerzum, epizódszerű filmek), mint Singer személyéből és a film kidolgozottságából, vagy éppenséggel annak hiányából. Való igaz, hogy a film számos hibája (ezekről később) leginkább arra vezethető vissza, hogy az Apokalipszist már Az eljövendő múlt napjai bemutatója előtt bejelentették (hovatovább ezért már annak stáblistás jelenetében beteaselték) és a filmet mindössze két év alatt kellett összerántani. Ez leginkább a csapongó narratíván és az előző résszel ellentétben igencsak felemás CGI-on tetten érhető (amiből ezúttal akad szép számmal) és Singer elmondása szerint is volt olyan jelenet, amit csak azért nem tudtak a végleges verzióba belerakni, mert nem készültek volna el vele időben. Mindezek mellett - igazolva Az elsőket dirigáló Matthew Vaughn nemrég hangoztatott szavait - Singer és forgatókönyvírója, Simon Kinberg az előző résszel némileg csapdahelyzetbe vezették magukat, hiszen annak all star gálájára, összetettségére az Apokalipszis trilógiazárlatként nem tudtak rálicitálni.

Azonban Singerék saját elmondása szerint sem tervezték ezt, hanem a teljesen új alapokra helyezett idővonallal okozott tiszta lapot kihasználva összegezni szerették volna az addigiakat ahelyett, hogy érdemben újat mondjanak. A rendező saját ars poeticája szerint is a franchise egyik alaptézise, hogy mindegyik film más legyen, mint az előző (ehhez elég megnézni nemcsak az előző két epizódot, hanem Singer első két mutáns moziját is) és itt a 80-as évek settingje ellenére leginkább a 90-es évek Roland Emmerich és Michael Bay katasztrófafilmjeit használták kiindulási alapnak. Noha mostanra mindkét rendező neve szitokszónak számít, a címszereplő Apokalipszis világméretű - és a mutánsléttel továbbra is rímelő - genocídiumára tökéletesen rímel ez a megalománia, ennél fogva bizonyos mértékig tényleg ez a leginkább nagyszabású X-kaland. Még akkor is, ha Singer nem ez a fajta megalomán rendező, szépen szemezget Emmerich életművéből (a nyitány John Ottman fantasztikus, kórusos zenéjével egyértelműen a Csillagkaput idézi, de egy-egy beállításban A függetlenség napja és a Godzilla is befigyel), ugyanakkor nem tagadja meg önmagát, hiszen a film jó részét a verbális összecsapások teszik ki.

Hirdetés

Talán túlságosan is, hiszen ismét 10 év telt el az előző rész óta (az ebből fakadó, korosodó anomáliákat jobb, ha elengedi az ember), a már megismert szereplők ismét teljesen új helyzetben vannak, hovatovább a washingtoni események után átestek a másik végletbe. Az ott éppen önpusztításból kilábalt Xavier túlzott optimizmusba menekült (ami amúgy sem idegen a természetétől)  és nem látja, hogy a felszín alatt ugyanúgy üldözik és kínozzák a mutánsokat, mint egykor. A mindig dühös, harcra kész Magneto pedig békére lelt, családot alapított Lengyelországban, miközben Mystique nem hajlandó elfogadni azt a jelképet, akivé vált, aminek a világ, elsősorban a mutánsok látják őt. Ez pedig ebből a szempontból továbbra is tökéletes kicsúcsosodása az előző két részben foglaltaknak, hiszen míg az első trilógiában az identitáskeresés  "Ki vagyok én?" aspektusa került középpontba (a legegyértelműbben természetesen Farkas által), addig ebben a hármasban a "Mihez kezdek azzal, aki vagyok, akivé a képességeim predesztinálnak?" kérdés került előtérbe. Kétségtelenül nehezebben behatárolható, megfogható tézisek ezek, mint amihez a zsánertől hozzászoktunk, de mindhárom filmen szépen van végigvezetve.

Hirdetés

Erre pedig a címszereplő Apokalipszisnek (akit a filmben egyszer sem hívnak így!) van hangzatos, azonban igencsak hamis válasza. Singerék az ősmutáns megalkotásánál a szektákat, azok vezetőit és működését vették alapul - habár a Brexit és Trump megválasztásának az évében félelmetes párhuzam mutatkozik a populista politikusok és En Sabah Nur között - Apokalipszis pedig kihasználja eme megkeseredett sorstársai - avagy ahogy szó szerinti Isten-komplexusában őket nevezi, "gyermekei" - fájdalmát, félelmét, amit egy ízben Charles a képébe is vág. Apokalipszis kétségtelenül nem egy rétegelt ellenfél, nem kívántak neki sanyarú gyerekkort, vagy tragédiát írni (arra ott van most is a Shakespear-i tragikus hősként funkcionáló Magneto), esetleg mestertervvel ellátni (erre ott volt a második részben Stryker), a teljesen egyszerű motivációit már Xavier nyitó narrációja letisztázza. Mégis van súlya, fenyegetettsége az Ótestamentum haragos Istenének (ahogy Singerék hivatkoztak rá), amit nem a képességeivel fejeznek ki elsősorban - habár Beethoven zenéjére a rakéták kilövése még így is félelmetes - hanem parazitaként bekúszó szavaival és hogy ezt komolyan lehessen venni, ahhoz nagyban kellett a Power Rangersre emlékeztető sminkből és maszkból ki sem látszó Oscar Isaac hathatós játéka.

Mert bizonyos értelemben ez a sértett önérzetes Isten a főszereplője eme filmnek - némileg előrevetítve a lényegesen határozottabb Bosszúállók: Végtelen háborút és annak Thanosát - ezzel együtt ez az első olyan film a franchise-ban, aminek a jól ismert X-ek közül nincs érdemi központi figurája. Az első trilógiában ott volt Logan (aki most egy véres fanservice keretében még egyszer utoljára beköszön búcsúja előtt), majd Magneto és Xavier, itt azonban a karakterek egymásnak adogatják a stafétát. Az első félidőben Erik kerül előtérbe (már a marketingben ellőtt tragédiája így is rettentő hatásos, nem kis részt Fassbendernek hála), a másodikban Charles, kettejük között pedig ott pattognak a többiek, ki jobban, ki rosszabbul. Mystique esetében nehéz eldönteni, hogy a karakter, vagy Jennifer Lawrence enerváltsága üt-e át a figurán (gyaníthatóan mindkettő), de az előzetes félelmekkel ellentétben nem telepszik rá a filmre, miközben az előző rész közönségkedvencének, Higanyszálnak a szerepét egyértelműen megnövelték. Ugyan újabb, még frenetikusabb magánszámának (ezúttal az Eurythmics "Sweet Dreams"-jére) a cselekménybe injektálása erősen kilóg, Evan Peters ezúttal is üde színfoltja a stábnak, aki a vicces jelenlétén kívül azért már mélyebb kontúrokat is kapott. Ahogy a három, megfiatalított jól ismert mutáns, Jean Grey, Küklopsz és Árnyék is, noha pont érdemi összeszokásuk (avagy a plázázós jelenet) végezte az említett időhiány miatt a DVD-extrák között. Hármasuk viszont mégis frissnek hat a cinikus felnőttek között, és triászuk - a Star Trek Kirk, Spock, McCoy hármasát idézve, ami a közismerten Trek-rajongó Singert ismerve nem lehet véletlen - remekül kiegészítik egymást: Jean az intelligencia, Scott az erő, Kurt pedig a báj, Sophie Turner, Tye Sheridan és Kodi Smit-McPhee pedig abszolút szimpatikusak a szerepeikben. (Igen! Turner kisasszonnyal sincs különösebb probléma.)

Hirdetés

Azonban a két és fél órás játékidő és a lassú építkezés így sem volt elegendő: noha Singer rendre jól tud egy-két jól megválasztott mondattal karaktereket felfesteni, Apokalipszis lovasai fájdalmasan biodíszletté silányulnak és szerepük kimerül abban, hogy jobbára csak mesterük mögött állnak. Ez különösen Olivia Munn Pszichéjénél fájó és csak a kaotikus fináléban sejlik fel pár pillanatra, hogy a közismerten geek színésznő amúgy piszkosul élvezte az egészet. Angyallal Az ellenállás vége után se tudtak mit kezdeni, Alexandra Shipp Ciklonjából csak az akcentusa maradt meg, Rose Byrne Mora McTaggertjét pedig fájdalmas holtsúlyként cipeli magával a narratíva.

Nehéz, masszív film tehát az Apokalipszis, amely hamar elengedi a nézője kezét, amelyre a koncepcióból fakadó megoldások, az olykor meglepő nyers brutalitás (a nyitányban emberi origamik és leolvadó bőr, később lehulló fejek, Arkangyal megszületésénél cronenbergi testhorror figyel be) és a csapongó narratíva, valamint az igazán érdemi újdonság hiánya csak rájátszanak és teljesen érthetővé teszi a nem tetszést. Ugyanakkor ambíciói - amelyekbe már két Pókember, valamint Batman és Superman csatározása is belebukott -, hogy ismét valami mást mutasson mégis szimpatikussá teszi és Singer műve inkább egy látványosabb, de nem fájdalmas botlás a széria színvonalához képest, mintsem totális kudarc. Hiába igazolja azt a tézist, hogy "Mindig a harmadik rész a leggyengébb.", a franchise múltjával nem megy szembe (hiszen az már úgyis át lett írva) és színészei, karakterei, avagy rendezője bőségesen szolgáltatnak arra indokot, hogy megtaláljuk benne a számításainkat. Ez pedig még messze nem jelenti a világ végét.

X-Men: Apokalipszis

Kinek ajánljuk
  • A katasztrófafilmek kedvelőinek!
  • Akik szeretik a lassabb sodrású drámákat!
  • Ha nem unjuk a világmegmentést!
  • Politikusoknak!
Kinek nem
  • Amennyiben bántja a szemünket a folyamatos világmegmentés!
  • Ha nem szerettük a Power Rangerst!
  • Akik szerint nem ebbe az irányba kellett volna a franchise-nak tovább haladnia!
  • Istenfélőknek!
Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.